Amikor először megláttam a shiromukut, nem az jutott eszembe, hogy milyen gyönyörű menyasszonyi ruha.
Hanem az, hogy ez nem egyszerűen ruha.
Ez egy szertartás, amelyet magára ölt az ember.
A mi japán esküvőnkön ezért nem azt kerestem, melyik öltözékben látszom fiatalabbnak, karcsúbbnak vagy látványosabbnak. Nem egy magazinfotóhoz választottam ruhát, hanem ahhoz a pillanathoz, amikor Tomóval belépünk egy több száz éves hagyományba.
Nem japán menyasszonynak akartam látszani
Magyar nő vagyok, aki egy japán férfihoz ment feleségül.
Nem akartam eljátszani, hogy japán vagyok. Nem jelmezt kerestem, és nem szerettem volna úgy kinézni, mintha egy kosztümös fotózáson vennék részt.
Azt szerettem volna, hogy a ruhám azt fejezze ki:
tisztelem a férjem kultúráját, és teljes szívvel belépek abba a közös életbe, amelyben már mindkettőnk világa jelen van.
Ezért döntöttem a hagyományos fehér esküvői kimonó, a shiromuku mellett.
A „shiro” fehéret, a „muku” tisztaságot jelent. A teljes öltözék fehér: nemcsak a külső kimonó, hanem az alatta viselt rétegek és a kiegészítők is. A fehér itt azonban nem egyszerűen menyasszonyi divatszín.
Számomra egy üres lapot jelentett.
Nem azt, hogy nincs múltam. Hanem azt, hogy a múltam minden történetével együtt készen állok egy új közös fejezetre.
A ruha, amely nem mutatni, hanem megtartani akar
Az európai menyasszonyi ruhák gyakran a nő alakját hangsúlyozzák. A shiromuku egészen mást tesz.
Nem megmutat.
Megtart.
Rétegei vannak, súlya van, tartása van. Amikor felveszed, nem tudsz benne kapkodni, rohanni vagy szétszórtan mozogni. A tested automatikusan lelassul. A lépéseid kisebbek lesznek, a mozdulataid megfontoltabbak.
Mintha a ruha azt mondaná:
Most ne siess. Ez a pillanat nem fog elfutni előled.
Ez nekem nagyon fontos szempont volt. Ötvenéves nőként nem egy hercegnős álmot akartam megvalósítani. Olyan ruhát szerettem volna, amelyben benne van az érettségem, a történetem, az elvesztéseim, az újrakezdéseim és az a döntésem is, hogy még mindig hiszek a házasságban.
A shiromuku nem kislánnyá tett.
Menyasszonnyá tett.
A fejdísznek is jelentése van
A hagyományos sintó menyasszonyi öltözékhez különleges fejfedők tartozhatnak. Az egyik a wataboshi, egy nagy, fehér, fátyolszerű fejfedő. A másik a tsunokakushi, amely szabadabban hagyja látszani a frizurát és a díszeket.
A választásnál nemcsak azt kellett figyelembe vennem, melyik áll jobban, hanem azt is, melyik illik a szertartás hangulatához, a frizurámhoz, az arcomhoz és ahhoz, ahogyan önmagamat szeretném látni ezen a napon.
Fontos volt, hogy ne tűnjek el teljesen a hagyomány mögött.
A ruha legyen japán, de a nő, aki viseli, maradjon Irén.
A szépség helyett a jelentést választottam
Természetesen számított az is, hogyan áll rajtam a ruha. Megnéztem az anyagát, a mintázatát, az ujjak hosszát, a kimonó esését és azt, hogyan mutat majd a fényképeken.
De nem ez volt az első szempont.
A legfontosabb kérdésem ez volt:
Mit szeretnék érezni, amikor Tomo mellett állok benne?
Nem azt akartam érezni, hogy „milyen szép vagyok”.
Hanem azt:
Megérkeztem.
Megérkeztem ahhoz a férfihoz, akivel közös életet választottunk. Megérkeztem egy másik kultúrához, amelyet már nem kívülről figyelek. És megérkeztem ahhoz a nőhöz is, aki már nem fél új életet kezdeni.
A ruhának bírnia kellett a valóságot is
A romantika mellett nagyon gyakorlati szempontokat is figyelembe kellett vennem.
A shiromuku több rétegből áll, nehéz, és teljesen más mozgást kíván, mint egy európai ruha. Fontos volt, hogy biztonságosan tudjak benne lépni, leülni, felállni és végig jelen maradni a szertartásban.
Arra is gondolnom kellett, hogy az esküvő nem egyetlen fénykép.
Várakozás, öltöztetés, séta, meghajlás, csend és sok apró mozdulat tartozik hozzá. Olyan összeállítást kellett választanom, amely nemcsak szép, hanem fizikailag is viselhető számomra.
Mert hiába tökéletes egy ruha, ha közben csak arra tudsz gondolni, mikor veheted már le.
Két kultúra között nem választanom kellett
Sokáig azt hittem, amikor két kultúra találkozik, valamelyikből engedni kell.
Ma már másként látom.
Nem a magyar és a japán világ között kellett választanom. Hanem meg kellett találnom azt a pontot, ahol a kettő találkozik bennünk.
A shiromuku Tomo kultúrájához tartozott.
De az a nő, aki felvette, az én egész történetemet vitte magával.
A magyar gyerekkoromat. Az anyaságomat. A veszteségeimet. A régi házasságom tanulságait. A három lányomat. A munkámat, amelyben másokat kísérek a mérgező kapcsolatokból egy tudatosabb élet felé. És azt a hitet, hogy egy nő története nem ér véget ott, ahol egyszer összetört.
Végül nem ruhát választottam
Amikor magamra öltöttem a fehér kimonót, megértettem, hogy valójában nem én választottam ki egyszerűen egy esküvői ruhát.
Egy jelentést választottam.
Azt, hogy tiszta szándékkal lépek a házasságba.
Nem múlt nélkül, hanem a múltamból megszületett bölcsességgel.
Nem tökéletes nőként, hanem jelen lévő társként.
Nem azért, hogy eltűnjek a férjem kultúrájában, hanem azért, hogy tisztelettel találkozzam vele.
A shiromuku számomra ezért nem a szüzesség, nem az ártatlanság és nem is a hibátlanság ruhája volt.
Hanem az újrakezdésé.
A pillanaté, amikor a piros esernyő alatt, az őszi levelek között már nem két külön történet haladt egymás mellett.
Hanem elkezdődött a miénk.
