Ismeretségünk kezdetén egyszer megkérdeztem Tomót:
„Honnan fogom majd tudni megkülönböztetni az ázsiai embereken belül a japánokat?”
Azt hittem, majd mond valamit az arcformáról, az öltözködésről, a beszédről, a mozdulatokról. Valami nagyon konkrét, kívülről látható dolgot.
Erre ő csak ennyit mondott:
„A szemkontaktusból észre fogod venni.”
Akkor még nem értettem pontosan, mire gondol.
Ma már kezdem érteni.
Mert a japán szemkontaktus nem olyan, mint amit mi Európában megszoktunk. Nálunk a szemkontaktus sokszor az őszinteség jele. Ha valaki a szemünkbe néz, azt mondjuk rá: egyenes ember. Figyel rám. Jelen van. Nem titkolózik.
Japánban viszont a túl erős, túl hosszan tartott szemkontaktus könnyen lehet túl direkt, túl nyomulós, sőt akár tiszteletlen is. Nem azért, mert a japán ember nem figyel. Hanem mert másképp figyel.
Ott a figyelem sokszor nem úgy néz ki, hogy valaki végig belenéz a másik szemébe. Inkább úgy, hogy jelen van, csendben van, reagál, meghajol, bólogat, érzékeli a teret, a másik ember hangulatát, a kimondatlan rezdüléseket is.
A japán kultúrában a visszafogottabb tekintet nem feltétlenül zárkózottság. Lehet tisztelet. Lehet udvariasság. Lehet annak a jele, hogy nem akarok betolakodni a másik ember belső terébe.
Egy kutatás is leírja, hogy a nyugati kultúrákban a szemkontaktust gyakrabban értelmezik pozitívan, míg japán kulturális közegben a túl sok direkt szemkontaktus kevésbé természetes, sőt kellemetlenebb is lehet. A kutatók szerint Japánban az emberek gyakran azt tanulják, hogy ne tartsanak fenn túl erős szemkontaktust, mert az tiszteletlenségnek hathat.
És itt jön az, amit Tomó mondata valójában jelentett.
Nem azt mondta, hogy a japánokat „külső jegyekből” fogom felismerni. Hanem azt, hogy figyeljem meg a kapcsolódás módját.
A japán tekintet gyakran nem rádszegeződik, hanem finoman érint.
Nem belevilágít a szemedbe, mint egy vallatólámpa.
Inkább olyan, mint egy papírlámpás fénye egy régi japán szobában: ott van, melegít, világít, de nem vakít el.
Ez nekem nagyon fontos felismerés lett, mert európai nőként hajlamos voltam azt hinni, hogy ha valaki nem néz hosszan a szemembe, akkor távolságot tart. Vagy nem elég nyitott. Vagy nem elég szenvedélyes. Vagy nem mutatja ki eléggé, amit érez.
Aztán megtanultam, hogy Japánban az érzelem sokszor nem ott van, ahol elsőre keresnénk.
Nem mindig a nagy szavakban.
Nem mindig a drámai szemnézésben.
Nem mindig abban, hogy valaki hosszasan magyarázza, mit érez.
Hanem abban, hogy hoz neked egy teát.
Megvár.
Elkísér.
Figyel arra, ettél-e.
Nem tolja rád magát, de ott van.
Nem mondja túl, de megtart.
A japán szemkontaktus nekem ezért egy idő után párkapcsolati tanítás is lett.
Megmutatta, hogy nem minden szeretet néz ugyanúgy a szemünkbe.
Van szeretet, amelyik hangos.
Van szeretet, amelyik szenvedélyesen rád néz, és azt mondja: látlak.
És van szeretet, amelyik csendesebb.
Nem rád tör, hanem melléd ül.
Nem akarja feltépni a lelked ajtaját, csak leteszi elé a cipőjét, és várja, hogy beengeded-e.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden japán ember egyforma. Nem lehet egy egész népet egyetlen viselkedési szabályba hajtogatni, mint egy túl szűk origamit. Japánban is vannak nyitottabb, közvetlenebb, erősebb szemkontaktust tartó emberek. És vannak nyugati emberek is, akik kerülik a tekintetet.
De kulturális különbségként mégis érezhető.
A japán ember sokszor nem a szemével akar uralni egy helyzetet. Inkább a jelenlétével próbál nem zavarni.
És ez elsőre egy európai nőnek akár hidegnek is tűnhet.
Pedig lehet, hogy nem hideg.
Csak nem tolakodó.
Lehet, hogy nem közöny.
Csak tisztelet.
Lehet, hogy nem távolság.
Csak egy másfajta intimitás.
Amikor Tomó azt mondta, hogy a szemkontaktusból észre fogom venni a japánokat, ma már úgy hallom ezt a mondatot:
„Figyeld meg, ki az, aki nem akar rögtön birtokba venni a tekintetével.”
„Figyeld meg, ki az, aki hagy neked teret.”
„Figyeld meg, ki az, aki nem néz keresztül rajtad, de nem is szúr fel a szemével, mint egy gombostűre.”
És talán ez az egyik legszebb tanítás, amit Japán adott nekem.
Hogy a kapcsolódás nem mindig erős belenézés.
Néha a legmélyebb figyelem éppen abban van, hogy a másik nem akar betörni oda, ahová még nem hívtad be.
Csak jelen van.
Finoman.
Csendesen.
Japánosan.
