A mondat, ami kiütötte nálam a biztosítékot pár napja…
A napokban beszélgettem valakivel, amikor teljes természetességgel kimondta:
– Hát a japánok kutyát esznek.
Egy pillanatra azt hittem, rosszul hallok.
Nem azért, mert ne tudnám, hogy a világ különböző részein léteztek és helyenként ma is léteznek számunkra szokatlan étkezési hagyományok. Hanem azért, mert ez a mondat úgy hangzott el, mintha Japánról egyetlen egyszerű, közismert tényt közölne.
Mintha a japán emberek mind ugyanazt ennék.
Mintha minden ázsiai ország ugyanaz volna.
Mintha Tokió, Peking, Szöul, Bangkok és Hanoi egyetlen nagy, összemosható kulturális massza lenne.
Nem. A japánoknál a kutyaevés nem nemzeti étkezési hagyomány, és nem jellemző része a mai japán kultúrának.
Ugyanakkor a japán kormány adatai szerint korábban kis mennyiségben importáltak emberi fogyasztásra szánt kutyahúst: 2017-ben körülbelül húsz tonnát Vietnámból, főként külföldi vásárlóknak. A kormány tájékoztatása szerint 2018 óta nem volt nyilvántartott import. Ez azonban semmiképpen nem alapozza meg azt az általánosítást, hogy „a japánok kutyát esznek”.
Én éppen az ellenkezőjét tapasztaltam
Amióta Tomo mellett közelről látom a japán kultúrát, és amióta Japánban is jártam, kevés helyen tapasztaltam akkora szeretetet, figyelmet és gondoskodást a kutyák iránt, mint ott.
Láttam gondosan felöltöztetett kutyákat.
Kutyakocsiban utazó négylábú családtagokat.
Kutyabarát üzleteket és szolgáltatásokat.
Gazdikat, akik úgy készültek a közös sétára, mintha egy fontos családi programra indulnának.
Lehet ezen mosolyogni. Lehet azt mondani, hogy néha már túlzásba is viszik.
De azt nehéz lenne állítani, hogy a kutya Japánban valamiféle közömbösen kezelt haszonállat volna.
A kutya sok japán családban társ. Családtag. Gondoskodást, időt, figyelmet és nem kevés pénzt kap. Japánban külön állatvédelmi törvény szabályozza az állatok jólétét és megfelelő tartását, valamint külön jogszabály foglalkozik a kedvtelésből tartott állatok eledelének biztonságával is. (Környezetvédelmi Minisztérium)
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Japánban minden állattartó tökéletes, vagy hogy ott ne lennének állatvédelmi problémák.
Csak azt jelenti, hogy a valóság egészen más, mint az odavetett mondat:
„A japánok kutyát esznek.”
De miért akadtam ki ennyire?
Nem pusztán azért, mert a férjem japán.
Hanem azért, mert ebben az egyetlen mondatban benne volt egy sokkal nagyobb probléma:
az a magyarországi szemlélet, amely minden ázsiai embert egyetlen közös identitásba présel.
Mintha Ázsia nem egy hatalmas, nyelvekben, vallásokban, történelmekben, szokásokban és értékrendekben rendkívül sokszínű kontinens lenne.
Hanem egyetlen ország.
„Az ázsiaiak ilyenek.”
„Az ázsiaiak ezt eszik.”
„Az ázsiai férfiak ilyenek.”
„Az ázsiai nők olyanok.”
„Náluk ez a szokás.”
De kik azok, hogy „ők”?
Egy japán és egy kínai ember kultúrája között hatalmas különbségek lehetnek. Ahogyan egy koreai, vietnámi, thai, indiai vagy mongol ember sem cserélhető fel egymással csak azért, mert valamennyien Ázsiában élnek.
Mi, magyarok sem örülnénk annak, ha valaki egyetlen mondattal összemosna bennünket az összes európai néppel.
Nem mondanánk, hogy a portugál, a finn, a görög és a magyar kultúra ugyanaz.
Nem gondolnánk, hogy egy izlandi ember szokásait megértettük azzal, hogy egyszer jártunk Olaszországban.
Akkor miért tesszük ugyanezt Ázsiával?
Az arc nem kulturális útlevél
Sok ember számára az „ázsiai” elsődlegesen egy külső megjelenést jelent.
Egy arcformát.
Egy szemformát.
Egy hajszínt.
És ebből pillanatok alatt megszületik egy elképzelt közös identitás.
Pedig az arc nem mondja meg, hogy valaki milyen nyelven álmodik. Milyen vallási vagy családi hagyományokat követ. Mit eszik. Hogyan nevelték. Mit gondol a házasságról, az idősekről, a munkáról, az állatokról vagy a közösségről.
Az arc nem kulturális útlevél.
Egy japán ember nem lesz kínai attól, hogy egy magyar szem számára hasonlóak a vonásai. Ahogyan egy magyar sem lesz automatikusan francia vagy orosz azért, mert egy távoli ország lakója nem tudja pontosan megkülönböztetni az európai népeket.
Egy sztereotípia soha nem marad ártatlan mondat
Lehet azt mondani:
„Ugyan, csak vicceltem.”
„Én ezt hallottam.”
„Nem kell mindenen megsértődni.”
„Biztos van köztük olyan, aki eszik.”
De a sztereotípia nem attól válik veszélyessé, hogy hangosan gyűlölködik.
Sokszor éppen attól, hogy hétköznapi mondatnak álcázza magát.
Egy félmosoly.
Egy vállrándítás.
Egy odavetett „ezek ilyenek”.
És lassan egy egész ember helyére odakerül egy címke.
Tomo több mint húsz éve él Magyarországon. Beszéli a nyelvünket, dolgozik, kapcsolatokat épít, szeret, alkalmazkodik, és közben természetesen megőrzi azt is, ami japán benne.
Ő nem „egy ázsiai”.
Ő Tomo.
Ahogyan én sem egyszerűen „egy európai nő” vagyok számára.
Én Irén vagyok.
A kíváncsiság nem ugyanaz, mint az ítélet
Lehet kérdezni.
Sőt, szerintem kell is.
– Igaz, hogy Japánban ez vagy az a szokás?
– Mit gondolnak ott a kutyákról?
– Miben különbözik a japán kultúra a kínaitól vagy a koreaitól?
– Te ezt hogyan élted meg?
Ezek a kérdések kaput nyitnak.
A kijelentés azonban, hogy „a japánok kutyát esznek”, becsapja az ajtót, mielőtt bármit megismerhetnénk.
Mert a kérdésben van kíváncsiság.
Az általánosításban már kész ítélet van.
Kokókára néztem, és még abszurdabb lett az egész
Amikor később Kokókára néztem, arra gondoltam, milyen furcsa világ az, amelyben egy ember képes egy egész népet egyetlen torz mondatba bezárni.
A mi kutyánk a családunk része.
És azokban a japán családokban, amelyeket ismerek vagy közelről láttam, ugyanezt a gyengédséget tapasztaltam.
Nem állítom, hogy minden japán ember szereti a kutyákat. Ahogyan Magyarországon sem mindenki kutyabarát.
De azt állítom, hogy egy egész népet egy másik ország vagy régió valós vagy elképzelt szokásával azonosítani nem tudás.
Hanem tájékozatlanság.
Nem minden ázsiai japán, és nem minden japán ugyanolyan
Talán ezt a mondatot kellene többször kimondanunk:
Ázsia nem egyetlen kultúra.
És Japán sem egyetlen ember.
Japánon belül is vannak regionális, generációs, családi és életmódbeli különbségek. Más lehet egy hokkaidói vidéki család világa, mint egy tokiói fiatalé. Másképp élhet egy kiotói hagyományőrző család, mint egy oszakai nagyvárosi pár.
Egy kultúrát megismerni nem azt jelenti, hogy megtanulunk róla öt különös tényt.
Azt jelenti, hogy elkezdjük észrevenni a rétegeit.
Nem az bántott, hogy valaki nem tudta
A tudatlanság önmagában javítható.
Mindannyian tudunk keveset olyan országokról, amelyekben nem éltünk. Én sem születtem a japán kultúra ismeretével. Évek óta tanulom. Kérdezek. Néha félreértek valamit. Megfigyelek. Újragondolom.
Nem az bántott, hogy valaki nem tudta pontosan, milyen a japánok viszonya a kutyákhoz.
Az bántott, hogy nem kérdésként mondta.
Hanem bizonyosságként.
Pedig néha egyetlen szó elég volna ahhoz, hogy a sztereotípiából beszélgetés legyen:
„Igaz?”
És én akkor nem kiakadnék.
Hanem mesélnék.
Mesélnék Japánról. A kutyákról. A gondoskodásról. A különbségekről. Arról, milyen érzés két kultúra között élni, és újra meg újra szembesülni azzal, mennyire könnyen összetévesztjük azt, amit hallottunk, azzal, amit valóban tudunk.
Mert más kultúrák megismerése nem az egzotikus furcsaságok gyűjtésével kezdődik.
Hanem azzal az alázattal, hogy kimondjuk:
Lehet, hogy ezt eddig rosszul tudtam.
