Az utolsó előtti esténken Narában valahogy minden egyszerre volt nyugodt és különös. A naplemente aranyfénye beszűrődött a kis utcák közé, a szarvasok már pihentek, a turisták elcsendesedtek. Mi pedig vacsorát kerestünk – valami igazán japánt, ami méltó lezárása lehet a napnak.
Egy apró, autentikus tempura étteremre bukkantunk. Cipőt le a bejáratnál – ez Japánban mindig egyfajta szertartás: amikor leveszed, mintha kint hagynád a világ zaját, és belépnél egy lassabb, tudatosabb térbe. A fa padló enyhén ropogott, a levegőben olaj és friss tenger gyümölcseinek illata keveredett.
A séf egyenletes mozdulatokkal sütötte a tempurát a pult mögött. Rák, zöldségek, édesburgonya, gomba – minden egyes falat olyan könnyű volt, mintha felhőbe harapnék. Ez a japán konyha egyik varázsa: az egyszerűség mögött ott rejtőzik a tökéletesség.
És persze, hogy ne legyen túl idilli a kép – az este egy apró technikai drámát is hozott. Mivel még volt bőségesen internet az eSIM-kártyámon, gondoltam, csinálok egy rövid élőt, hogy megmutassam a hangulatot.
Mint később kiderült: nem kellett volna.
Ez az egyetlen élő közvetítés leszippantotta az egész internetkártyát.
Így a tempura vacsorából nemcsak ízélmény, hanem digitális leckét is kaptam: Japánban a tempura könnyű, de az adatforgalom nehéz ügy.
Másnap, az utolsó estén, már új kártyát kellett venni, hogy biztosan eljussunk időben a következő célhelyre. De valahogy ez is része volt az útnak. Mert Japánban még a bosszúságok is finomak – mintha belesimulnának az egész élmény harmóniájába.
Ikigai-pillanat
Ott, mezítláb, egy narai tatamin ülve, a forró tempura illatában és a technika kiszámíthatatlanságában valami mélyet tanultam:
az élet nem mindig kiszámítható, de mindig ízlelhető.
A jelen pillanatban ott van minden – még akkor is, ha közben elfogy az internet.
Vélemény, hozzászólás?