Az utolsó narai sétánkon, mielőtt felszálltunk volna a vonatra, még nem akartuk elengedni Japánt. A piacra vitt az utunk, ahol a levegőt édes illat és a frissen sült rizsgolyók füstje töltötte meg.
Ott, a kirakat mögött, egy idős úr és egy hölgy egymás mellett dolgozott – pálcikára fűzött mochi-golyókat sütöttek aranybarnára, majd fénylő, barna szószba mártották őket.
Mitarashi dango – mondta mosolyogva, mikor ránéztünk.
A szósz illata egyszerre volt édes és sós, mintha a japán ízvilág minden rétege egyetlen falatba sűrűsödött volna.
A bolt tele volt a változataival: díszcsomagolt ajándékok, szezonális ízek, matchás, szezámos, édesbabos változatok – az egész hely egy mochi-univerzum volt.
Az emberek sorban álltak, és közben a pálcikákat nézték, ahogy lassan forognak a láng felett, fényesre vonva a szójaszósz-mázban.
Mielőtt elindultunk volna az állomás felé, még utoljára megálltunk a böröndökkel a bolt mellett, és beleharaptunk a melegen gőzölgő dango-golyókba. Japánban nem illik az utcán haladva enni, mert összekoszolod az utcát. Amikor befejezed az étkezést a boltosok kidobják a szemetedet. Puha, ragacsos, édes és sós egyszerre – mint maga Japán: különös, összetett, és valahogy mindig tökéletes egyensúlyban.
Ikigai-pillanat
Az utolsó falatban benne volt az egész utazás lényege.
Minden íz, minden mosoly, minden apró csoda, amit útközben megéltünk.
Amit nem lehet csomagba tenni, mégis hazavisszük magunkkal – a szívünkben.
Vélemény, hozzászólás?