Minden vacsora után egy tölcséres, nyomós vaníliafagyit ettem. Igen, minden nap. Egyszerűen nem tudtam megunni. Ez a fajta fagyi szinte minden közértben kapható Japánban — legyen az egy városi kisbolt vagy egy hegyi falu apró élelmiszerüzlete. Minden hűtőpult tele van különböző fagyikkal, ízekkel, formákkal, de nekem a klasszikus, krémes vanília lett a kedvencem. Azt hiszem, függője lettem.

Aztán jött Sapporo, és vele együtt egy különös szokás: amikor esik a hó, az emberek vaníliafagyit esznek. Először csak nevettem – mi, otthon, ilyenkor forralt bort iszunk, betakarózunk, és minden fagyizó bezár télire. De itt, Hokkaidón, pont fordítva van: a fagyiszezon télen kezdődik.

Megkérdeztem Tomót, hogy miért alakult így, de nem tudta megmagyarázni. Csak mosolyogott, és azt mondták: „Ez Sapporo.” Ott ez egyszerűen a tél íze.

Ha rákeresel TikTokon, tényleg látni fogod: szakad a hó, hatalmas pelyhek hullanak, és az emberek sapkában, kesztyűben, mosolyogva nyalogatják a vaníliafagyit. Van benne valami gyermeki, valami felszabadító.

Ahogy ott álltam én is, a hóesésben, tölcsérrel a kezemben, megértettem, miért szeretik. A hideg fagyi és a hideg hó együtt valahogy mégis melegséget ad. Talán nem is a fagyi a lényeg, hanem az érzés: hogy a tél is lehet édes.