Mielőtt elhagytuk a Toya-tó környékét, elmentünk Tomó egykori osztálytársának a ryokanjához. Régen híres hely volt, ahová sokan jártak pihenni, és ahol a gyerekek is gyakran megfordultak. Tomó mesélte, hogy iskolás korukban sokszor mentek oda fürdeni az onsenbe, nevetve, csobogva, tele fiatalos életkedvvel.

Most azonban már csak a helye maradt. A ryokant lebontották. Amikor odaértünk, hideg szél fújt, és valami különös csend ült a tájon. Volt benne egy kis szomorúság, mintha a múlt sóhajtana egyet, mielőtt végleg elengedi magát.

Tomó csak állt, és nézett a hely felé, ahol valaha a bejárat volt. Láttam rajta, hogy valami megmozdult benne – az emlékek, az illatok, a nevetések, a forró gőz, ami a téli levegőben kavargott. Néhány pillanatra visszatért a gyerekkor, és vele együtt az az egyszerű, tiszta öröm, amit csak az tud, aki már felnőttként néz vissza rá.

Ahogy ott álltunk a hideg szélben, én is éreztem, hogy ezek az apró helyek mennyi történetet őriznek. A ryokan már nincs, de az élmények, amiket adott, tovább élnek bennünk.