Van egy tó Hokkaidó szívében, ami olyan, mint egy elfeledett mesekönyv lapja – csendes, gyönyörű, és valahogy ismerős.
Ez a Tōya-tó (洞爺湖, Tōyako).
Nem volt tervben, hogy különlegeset kapunk ezen a reggelen. Csak ott álltunk a hajóállomásnál, kicsit álmosan, kicsit fázósan, amikor a nap első fényei megérkeztek.
És akkor megtörtént: a tó tükrén arany csík jelent meg, a hegyek árnyéka megnyúlt, a csend pedig szinte ünnepi lett.
A Tōya-tó vulkanikus kaldera tó, ami azt jelenti, hogy egy régi vulkán omlásából jött létre. A tó közepén egy külön kis csoda: Nakajima-sziget, ahol sétálni is lehet. A tó partján pedig onsenek, kis kávézók, tradicionális ryokanok várnak – és ha jól figyelsz, még a Yōtei-hegy (az „Ezo Fuji”) is kikandikál a háttérből.
Tomo azt mondta, ez a hely télen különösen varázslatos.
Fagyi még ilyenkor is kapható (tényleg, mindenhol!), miközben a forró források gőze szinte lebeg a háztetők felett.
Elsőre furcsa volt, hogy hidegben fagyiznak az emberek – de itt ez természetes. Mint a papucsok szabályos elhelyezése. Mint a hajlongás. Mint a csendes csodálkozás.
Ezen a reggelen én is megtanultam egy új dolgot.
Nem minden szépség hangos.
Van, ami egyszerűen csak ott van.
És te boldog vagy, hogy megláthattad.
