Na mire ébredtem ma reggel?
Az ablakon túl, rózsaszínbe hajló éggel, ott állt Yotei-san, teljes valójában.
A hokkaidói Fuji.

Ainuk nyelvén: Ezo Fuji.
Hokkaidót régen Ezo-nak hívták, és most úgy érzem, visszacsöppentem egy régi, tiszta világba, ahol a hegyek még istenek, a csend még tanító, és az ablakkeret maga egy szentély, ami a látványt öleli.

Az ágyban ülve, paplan alól lesve, csak annyit tudtam suttogni Tomónak:
„Nézd…”
És ő nézte. Csendben. Mert ezt nem kell kommentálni.
Csak hagyni, hogy a szívedben legyen egy kis hely az ilyen reggeleknek.

Ilyenkor érzem igazán, hogy az utazás nem csak mozgás.
Hanem találkozás – a természettel, az idővel, önmagaddal.
És néha egy Fuji-formájú hegy segít ebben.