Az utazásunk közepén, valahol Hokkaidó hófödte utcái után, kiderült az egyik „bűnöm”:
rosszul rakom le a cipőimet.
Tomo halkan, kedvesen jegyezte meg, hogy a cipők orrának kifelé kell néznie, ha belépsz egy házba.
Én meg, mint egy laza etikettet gyakorló európai, néha befelé, néha keresztbe, néha… amerre épp sikerül.
És ez csak a jéghegy csúcsa.
Kiderült, hogy még a papucsokra is van külön rendszere a japán lakáskultúrának.
Van külön papucs a bejárathoz.
Van külön papucs a wc-be (!). Van, ahol az erkélyhez is külön papucs jár.
És ha lehet, azt sem szabad összekeverni más helyiségekbe.
Én? Hát én vittem egy mamuszt otthonról, azt használtam mindenhol, szeretettel.
Talán ez udvariatlanság volt.
Vagy legalábbis… „kulturális félrelépés.”
Sapporóban otthon, anyukáéknál is csak egy papucs volt a wc-ben, az is közös használatra az egész családnak.
Nekem ez az egész papucspolitika eddig teljesen ismeretlen terep volt.
És a legmeghökkentőbb?
Tomo azt mondta, hogy Japánban ezt már az iskolában tanítják.
Cipőforgatás. Papucshelyes viselés.
Szabályok.
Nálunk meg… nos, ha valaki tud magyar cipőetikettről, szóljon, jó? Mert lehet, hogy csak én vagyok ennyire elveszett zokni-papucs témában.
