Amit nem értettem elsőre:
Miért esznek fagyit itt az emberek, amikor a levegő fagyosabb, mint a desszert maga?
Zimankó van. A kezem pirosra fagyott. Az orrom is. De minden második ember mosolyogva nyalja a fagyiját, mintha épp a nyári fesztiválon lenne. Tomót kérdeztem erről, ő csak nevetett:
– Ez itt teljesen természetes. Hokkaidóban télen is fagyizunk. Ez a szokás.
És valóban. Van benne valami bájos.
Aztán megkóstoltam egy tölcséres vaniliafagyit – és rájöttem: egészen más világ ez.
A fagyi krémes, de nem gejl. Hideg, de nem hűvös. Olyan, mint egy kis ünnep a hóesés közepén.
Talán pont ez a varázsa: amikor minden fehér és csendes, akkor a fagyival egy apró, édes öröm csöppen a napba. Egy kis játékosság a tél szigorú szépségében.
Azóta nem kérdezem miért.
Csak fagyizom én is, boldogan… mínusz 2 fokban.
