Nem tudom, más is így van-e vele, de amikor megálltam a Cape Chikyu kilátópontjánál, és az a végtelen kékség tárult elém… valami mély belső csend költözött belém. Ott álltam, néztem az óceánt, és csak azt éreztem: ez az élet. Ez a pillanat.

A kilátás? Lélegzetelállító. Tiszta időben még a horizont is elmosódik a kék ezer árnyalatában, és úgy érzed, mintha a világ vége is hívogatna egy ölelésre.
A kilátóban áll egy kis harang, amit meg is lehet szólaltatni – és mi természetesen harangoztunk is. Azt mondják, szerencsét hoz. Én inkább azt éreztem, hogy az egész világ válaszol rá.

Tomo otthon még úgy vélte, hogy Sapporó és környéke unalmas lesz nekem. Jelentem:
boldogan unatkozom.
Mert ha az unalom ilyen, amikor csak üldögélsz a sziklán, bámulod a horizontot, és beszélgettek a csenddel meg egymással… akkor én az ilyen unalmat örökre beköltöztetném az életembe.

Muroran környéke egyébként is tele van meglepetéssel – hegyek, tenger, szél, napfény, és egy különleges hangulat, ami csak Hokkaidóra jellemző. Az az érzés, hogy itt minden egy kicsit más. Egy kicsit közelebb van a természethez, az emberhez, és talán az ikigai-hoz is.