Van az úgy, hogy valahol megáll az idő.
És nemcsak a tested van ott, hanem az egész lelked is megérkezik.
Tōya-tónál ez történt velem.
Az utazásaink során mindig elvarázsol egy-egy hely, de általában tudom, hogy tovább kell menni. Ez most más volt.
Ez volt az a pont, ahol először nem akartam tovább menni. Egy tapodtat sem.
Reggel a szállás ablakából kinézve ott állt a Yōtei-zan, a „Hokkaidói Fuji”, ahogy a nap lassan felfestette a hegy sziluettjét az égre. A tó párába burkolózva, csendesen lélegzett. A hajóállomás fából épült kis mólója a reggeli fényben aranyszínűen ragyogott. És én ott ültem, és egyszer csak elkezdődött egy film bennem.
Nem álmodozás volt.
Láttam.
Láttam magam, ahogy itt élek.
Tomo velem, Toya tó a lábamnál szuszog,
a laptopomon könyvek születnek egymás után.
A víz tükrében a saját életem íródott tovább.
Nem tudom, hogyan történt. Csak megérkezett ez a kép. Nem volt benne erőlködés, csak áramlás.
Mintha ez nem is vágy lett volna, hanem emlék valamiről, ami már megtörtént.
És mégis… menni kellett tovább.
Az út folytatódik. Tervek, szállások, időpontok, programok.
De én valamit itt hagytam, és valamit magammal vittem.
Ezért is született meg a Nippon nő naplója.
Egy hely, ahol nemcsak Japánról írok, hanem arról is, hogyan szólal meg a szívem út közben.
Ahol a külső utazás és a belső változás eggyé válik.
Ha te is jártál már olyan helyen, ahol úgy érezted, hogy “itt tudnék élni… örökre”, akkor tudod, miről beszélek.
Írj nekem róla.
Hol szólalt meg benned is a szíved?
