Mielőtt beléptünk volna a föld gőzölgő, szuszogó mélyére, egy másik világba csöppentünk: a Noboribetsu akváriumába. Ez volt az a nap, amikor a természet nem a kénes gőzökön, hanem a víz alatti élet csodáin keresztül nyűgözött le.
Az egész hely olyan volt, mint egy tenger alatti álom – csak épp nagyon is valóságos. A delfin show-nál már ott volt bennem a gyermeki izgatottság. Néztem, ahogy a delfinek tökéletes harmóniában mozognak, mosolygósnak tűntek, játékosak voltak, de közben valahogy bölcsek is. Olyan érzés volt, mintha tudnának valamit, amit mi még csak most próbálunk megérteni.
A pingvinek a maguk kis elegáns totyogásával elrabolták a szívemet. Mint akik minden nap bemutatják a „hűséges összetartás” koreográfiáját. Az egyikük különösen megnevettetett – kicsit lemaradt, de aztán olyan lendülettel próbálta utolérni a többieket, hogy szinte repült a kis tappancsaival.
Az akváriumok üvege mögött halak százai úsztak, sárkányszerű formák, színes villanások, egészen absztrakt lények. És akkor jött ő – a cápa.
Ott úszott el előttem, elegánsan, lassan, mintha semmibe venné az üveget, engem, az egész világot. Ettől közelebb még sosem kerültem cápához, és furcsa mód nem a félelem volt bennem, hanem egyfajta mély tisztelet. Olyan volt, mint egy szimbólum – erő, ösztön, túlélés.
A nap végére úgy éreztem, megtapasztaltam a természet egy újabb arcát – a víz alatti világét. Egy csendes, mély, titokzatos világét, amitől egyszerre leszel kisebb és nagyobb.
És csak ezután következtek a gőzölgő hegyek…
