Az onsen után jött a következő csoda: Noboribetsu.
A hely, ahol a természet szó szerint füstölög. Már messziről látni lehetett a gőzölgő hegyoldalakat, és ahogy közeledtünk, egyre erősebben érződött az a jellegzetes kénes illat – amit egyébként nem lehet nem észrevenni, de valahogy mégis része lesz az élménynek.
A Jigokudani, vagyis a „Pokol völgye”, tényleg olyan, mintha egy másik bolygón járnánk. A földből feltörő gőz, a bugyborékoló iszap, a mélyről jövő morajlás – mintha maga a Föld sóhajtozna alattunk. Minden lépésnél újabb meglepetés ért: egyik pillanatban egy forró patak, a másikban egy sárga, kénes kráter, aztán hirtelen egy fahíd, amin áthaladva úgy éreztem magam, mintha egy természeti színház díszletei között járnék.
A gőz nemcsak látvány, hanem érzés is. Ott van a levegőben, beül a ruhádba, belebújik a hajadba, és közben mégis valahogy tisztának érzed magad tőle. Talán mert olyan őszinte. A föld itt nem rejtegeti, amit belül tart – hanem megmutatja. Gőz formájában, hangban, forróságban.
Sokáig csak álltam egy sziklás kis dombtetőn, és néztem a tájat. Tomó csendben volt mellettem, Anyuka onigirije még mindig ott lapult a kis hátizsákomban, és hirtelen rájöttem: ez az út pont így jó. Nincs nagy sztori, nincs túlszervezés, csak az ismeretlenbe indulás, egy gőzölgő völgy, és egy kicsit bátrabb kalandozás az emelkedő sétányon.
És azóta is bennem van a gondolat: milyen lenne, ha mi is ilyen bátran kimutatnánk, ami bennünk gőzölög?
