Másnap reggel lassabban indultunk. Talán a megelőző nap élményei – az első onsen, a gőzölgő hegyek, a delfinek és cápák – telítették meg annyira a lelkemet, hogy most csak csendet kívántam.
Megálltunk egy kis halászfalunál. Nem terveztük, csak úgy megtörtént. Egy ösvény csalogatott le minket az óceánpartra. És ott várt minket egy másik világ.
A nap épp jól sütött – nem perzselően, inkább mint valami meleg emlék, ami a válladra simul. A part homokos volt, de nem sima. A széleken szépen mohás kövek pihentek, mint öreg barátok, akiket a tenger már ezer éve ismer. A hullámok lustán érkeztek, aztán visszahúzódtak, ahogy a lélegzet jár ki-be.
Nem volt ott más. Csak mi. És ez a valami, ami túl szép, mint ahogy szavakkal leírható. Amikor a világ nem kér semmit, csak hagy létezni.
Leültem egy kőre, és csak figyeltem. A vizet, a napot, a moha zöldjét. Azt éreztem, hogy ebben a pillanatban minden a helyén van. Nem kellett semmit kitalálni, semmit bizonyítani.
Ez a másnap – nem kevésbé varázslatos, csak halkabb. Mint egy felcsendülő dallam, amit még sokáig visszhangoz benned a csend.
