Van az a különös érzés, amikor utólag visszanézel az életedre, és rájössz: bizonyos dolgok nem véletlenül történtek egymás után.
Akkor még nem látod az összefüggést.
Csak érdekel valami.
Csak megfog egy szó.
Csak elolvasol egy könyvet.
Csak elkezdesz kutatni egy témát.
Aztán évekkel később összeáll a kép.
Nálam így kezdődött Japán.
Nem Tomóval.
Hanem az ikigaival.
Volt egy időszak az életemben, amikor nagyon kerestem, mi az én valódi utam. Nem egyszerűen azt, hogy mivel foglalkozzam, vagy hogyan legyen sikeresebb a vállalkozásom. Ennél mélyebb kérdés élt bennem.
Miért vagyok itt?
Mi az, ami valóban éltet?
Mi az, amit nemcsak csinálni akarok, hanem élni?
Ekkor találkoztam az ikigai filozófiájával.
Először csak egy szó volt. Egy japán szó, amely mögött éreztem valami különös mélységet. Aztán elkezdtem kutatni, honnan ered, mit jelent valójában, és hogyan kapcsolódik az ember életének értelméhez.
Nagyon megérintett, hogy az ikigai Okinawa világához kapcsolódik. Ahhoz a szemlélethez, ahol az élet értelme nem feltétlenül valami nagy, hangos, világraszóló küldetés. Hanem sokszor egészen csendes.
Egy reggeli mozdulat.
Egy emberi kapcsolat.
Egy kert gondozása.
Egy munka, amelyben benne van a szívünk.
Egy ok, amiért érdemes felkelni.
Ez nekem akkor nagyon sokat jelentett.
Mert addig sokszor azt hittem, az élet értelmét valami nagy dologban kell megtalálni. Valami rendkívüliben. Valami bizonyíthatóban.
Az ikigai viszont mintha azt súgta volna:
„Nem kell harsányan megtalálnod önmagad. Elég, ha elkezded észrevenni, mi az, ami valóban élővé tesz.”
És ahogy elkezdtem az ikigait kutatni, valami más is megnyílt bennem.
Japán.
Nem utazási célpontként.
Nem egzotikus álomként.
Hanem szellemiségként.
Elkezdett érdekelni a wabi sabi világa. Az a különös japán látásmód, amely a tökéletlenségben is meglátja a szépséget. Ami nem akar mindent kisimítani, kijavítani, fényesre polírozni. Ami elfogadja, hogy ami valódi, az néha repedt, múlandó, egyszerű és csendes.
Ez nagyon más volt, mint az a világ, amelyben sokszor élünk.
Ahol mindig jobbnak, szebbnek, fiatalabbnak, sikeresebbnek, rendezettebbnek kellene látszani.
A wabi sabi viszont azt mondta:
„Ami nem tökéletes, attól még lehet szép. Sőt, lehet, hogy éppen attól igaz.”
És ez valahol engem is elkezdett gyógyítani.
Mert amikor az ember sok mindenen keresztülmegy, amikor kapcsolati sebeket hordoz, amikor újra kell építenie önmagát, akkor óriási ajándék megtapasztalni, hogy nem kell hibátlannak lenni ahhoz, hogy szerethető legyen.
Nem kell sérülésmentesnek lenni ahhoz, hogy új életet kezdjen.
Nem kell tökéletes múlttal rendelkezni ahhoz, hogy méltó legyen egy teremtő párkapcsolatra.
Aztán jött a zen iránti érdeklődés.
A lecsendesedés.
Az a gondolat, hogy nem minden válasz érkezik meg akkor, amikor erőből akarom. Hogy az élet néha nem a nyomásra nyílik ki, hanem a figyelemre. Nem a görcsös akarásra, hanem a jelenlétre.
Akkoriban még nem tudtam, hová vezet ez az egész.
Csak azt éreztem, hogy valami bennem lassan áthangolódik.
Mintha Japán először nem kívül jelent volna meg az életemben, hanem belül.
Egy csendesebb gondolatban.
Egy finomabb figyelemben.
Egy másfajta szépségérzékelésben.
Egy mélyebb kérdésben: mi az, amiért igazán érdemes élni?
És csak ezután érkezett Tomó.
Nem úgy, mint aki megment.
Nem úgy, mint aki értelmet ad az életemnek.
Hanem úgy, mint aki mellém lép egy úton, amelyen én már elindultam.
Ezért számomra a mi történetünk nem egyszerűen egy magyar nő és egy japán férfi szerelmi története.
Hanem annak a története is, hogyan készíti elő néha az élet a találkozásainkat.
Előbb megérkezik egy szó.
Aztán egy filozófia.
Aztán egy új látásmód.
Aztán egy belső nyitottság.
És végül egy ember, akiben mindez valósággá válik.
Ma már úgy látom, hogy Tomó érkezése előtt a lelkem már elkezdett Japán felé fordulni.
Az ikigai által.
A wabi sabi által.
A zen csendje által.
Mintha az élet előbb belül készített volna helyet annak, ami később kívül is megérkezett.
Ezért lett számomra az Ikigai & Love nemcsak egy könyv címe, nemcsak egy módszer, nemcsak egy vállalkozás.
Hanem az életem egyik legszebb felismerése:
előbb meg kell hallanunk a saját életünk hívását, hogy valóban felismerjük azt a társat, aki nem elterel róla, hanem mellénk áll benne.
Előbb jött az ikigai.
Aztán Japán csendes világa.
És végül megérkezett a szerelem.
Vagy talán fordítva is igaz:
a szerelem már úton volt felém, csak előbb nekem kellett megérkeznem önmagamhoz.
