Nagy gonddal választottam ki.
Nem akartam csak úgy „bekapni valamit” a reptéren, mert éreztem, hogy ez most több lesz, mint egy ebéd. Ez lesz az utolsó japán íz, az utolsó tálca, az utolsó kis szertartás, mielőtt hazafelé indulunk.
Az étterem nyüzsgött.
Emberek jöttek-mentek, bőröndök gurultak, felszállás előtti izgatottság, hazatérés előtti csend, búcsúzás előtti sűrű levegő volt mindenhol.
És közben ott volt az a tipikus japán rend.
A gondosan elrendezett tálka rizs.
A tempura roppanása.
A sashimi finomsága.
A kis edények szépsége.
Az a fajta figyelem, amitől az ember még egy reptéri étkezésben is megérzi: itt mindennek helye van.
A falon pedig ott volt egy kamidana.
Egy kis sintó istenpolc.
Csendes, finom jelenlét a nyüzsgés közepén.
Mintha Japán még egyszer odasúgta volna:
„Ne csak nézz, hanem érezz is.”
Aztán egyszer csak bemondták, hogy földrengés volt a közelben.
Én meg figyeltem.
Vajon mi történik?
Megáll az élet?
Megijednek az emberek?
Felkapják a fejüket?
De nem.
Mindenki nyugodtan evett tovább.
És valahogy ebben a pillanatban értettem meg újra azt a különös japán életérzést, amit most itt hagyunk.
A nyugalmat a bizonytalanságban.
A rendet a nyüzsgésben.
A szépséget a hétköznapiban.
A jelenlétet még indulás előtt is.
Ez az utolsó étel nem csak egy étel volt a tokiói reptéren.
Hanem egy búcsú.
Egy köszönöm.
Egy mély levegővétel.
És egy halk ígéret:
Japán, mi még visszajövünk. 🇯🇵
