Aki Japánra gondol, gyakran a letisztultságot, a fegyelmet, a csendes udvariasságot és a szinte már tökéletes rendezettséget látja maga előtt. Sapporóban, a TV Torony környékén sétálva mi is ezt éreztük. A városnak volt valami friss, hűvös, mégis eleven lüktetése, és ahogy haladtunk, egyszer csak lejutottunk egy föld alatti világba, ahol egészen más hangulat fogadott bennünket.

A TV Torony alatt húzódó alagútban boltok, éttermek, fények, emberek, illatok és mozgás keveredett egymással. Olyan volt, mintha a város egy másik rétege nyílt volna meg előttünk. Fent a város a maga látványával, lent pedig egy külön kis univerzum, ahol az ember könnyen elidőzik. Az ilyen helyekben szeretem Japánt: mindig tud valami váratlant mutatni, valami olyat, ami nem a képeslapokra való, mégis nagyon igaz.

Ebben az alagútban mentünk be egy étterembe, amely már a bejáratnál jelezte, hogy bent lehet dohányozni. Ez önmagában is érdekes élmény volt. Bent az asztalok fölött elszívók működtek, így a tér egyszerre volt füstös és mégis rendezett. Nem az a steril, minden szagot kizáró modern világ volt, hanem valami sokkal földközelibb, hétköznapibb, emberibb.

Az étterem ráadásul láthatóan nagyon népszerű volt. Jöttek az emberek, ültek, beszélgettek, ettek, és az egész helynek volt egy saját ritmusa. Nem turistalátványosság hangulata volt, hanem inkább azé a fajta helyé, ahová a helyiek is szívesen beülnek. Ez mindig külön öröm számomra utazás közben. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor nem csak nézem Japánt, hanem egy kicsit bele is léphetek a mindennapi életébe.

Én rántott osztrigát ettem, amit nagyon szeretek. Volt benne valami különösen megnyugtató, hogy egy ilyen nyüzsgő, föld alatti helyen végül egy számomra ennyire kedves ételt választottam. Savanyú fehér retekkel kaptam, ami különösen jól illett hozzá, és az egész fogásban ott volt az a fajta egyszerűség, amit Japánban annyira szeretek. Nem akart több lenni, mint ami: finom, jól kitalált, szerethető.

Ami még különösen emlékezetessé tette ezt az élményt, hogy rizst is lehetett kérni újra, korlátlanul. Van valami nagyon japán abban, amikor egy étkezés nem hivalkodó, nem túlbeszélt, mégis bőséges és figyelmes. Az ember érzi, hogy itt nemcsak enni lehet, hanem valóban jóllakni is. Ez a gesztus nekem valahogy még otthonosabbá tette az egész estét.

Ez az étterem nekem nem a hibátlan felszínt mutatta meg, hanem Japán valódi, hétköznapi arcát. Azt, hogy Japán nem csak templomokból, sakurából, teaszertartásból és gondosan komponált élményekből áll. Hanem olyan helyekből is, ahol az emberek leülnek egy hosszú nap után, ahol a levegőben egyszerre van jelen az étel illata és a dohányfüst emléke, ahol az asztalok fölötti elszívók zúgása hozzátartozik az estéhez.

Utazás közben engem mindig azok a helyek érintenek meg legjobban, amelyek nem akarnak különlegesnek látszani. Egyszerűen csak vannak. És ettől lesznek emlékezetesek. A sapporói TV Torony alatti alagútban megbújó étterem is ilyen volt számomra. Nem elegáns látványosságként maradt meg bennem, hanem élményként. Egy pillanatként, amikor azt éreztem: igen, most tényleg itt vagyunk, benne a város szívverésében.

Sapporo számomra ettől lett még szerethetőbb. Mert nemcsak a szépségét mutatta meg, hanem a hétköznapi valóságát is. És sokszor éppen ezek a föld alatti, kissé zajosabb, kicsit füstösebb, nagyon élő helyek mesélnek a legtöbbet egy városról.