A tokiói Szabadság-szobor előtt állva különös érzés fogott el bennünket az utolsó napunkon. A napfény gyönyörűen bevilágította a teret, az ég tiszta volt, minden olyan könnyednek és ragyogónak tűnt, mintha Tokió ezzel a napsütéssel akart volna búcsút inteni nekünk. Ott álltunk a szobor előtt, fényben, csendes örömmel, és egyszerre volt jelen bennem a hála, a meghatottság és az a finom szomorúság, amit az utolsó napok mindig magukkal hoznak.
A tokiói Szabadság-szobor különleges látvány, mert ismerős és mégis egészen új élményt ad. A New York-i ikon kicsinyített másolataként áll Odaibában, a modern Tokió ölelésében, és ettől valahogy még izgalmasabb a jelenléte. Egyszerre idézi meg a világ egyik legismertebb jelképét, miközben teljesen belesimul a tokiói panorámába. A háttérben a város, a vízpart hangulata, a tágas tér és a fények együtt olyan látványt adnak, amit nehéz elfelejteni.
Egy utazás végén valahogy minden pillanat mélyebb jelentést kap. Már nemcsak azt nézi az ember, amit lát, hanem azt is érzi, amit mindez benne hagy. A tokiói Szabadság-szobor előtt fotózni az utolsó napon ezért sokkal több volt egyszerű városnézésnél. Olyan volt, mintha egy szimbólum állt volna előttünk: a szabadságé, a távlatoké, az új lehetőségeké, és mindannak a belső útnak a jelképe is lett, amit egy-egy utazás elindít bennünk.
A napsütés különösen széppé tette ezt a találkozást. A fényben minden lágyabbnak, ünnepibbnek hatott. Nem siettünk. Csak ott voltunk, néztük, éreztük, fotóztunk, és próbáltuk elraktározni magunkban azt, amit a kamera valójában sosem tud teljesen visszaadni: a pillanat lelkét.
Tokió számomra mindig egyszerre lenyűgöző és megérintő. Hatalmas, lüktető, modern, mégis képes olyan pillanatokat adni, amelyek egészen bensőségessé válnak. Ez az utolsó nap, ez a napsütéses fotózás a Szabadság-szobor előtt pontosan ilyen marad számomra. Nemcsak egy emlék, hanem egy érzés. Egy fényben megőrzött búcsú.
