November 2-a volt. Két nappal az esküvő előtt. Az a furcsa, lebegős időszak, amikor már minden eldőlt, de még semmi sem kezdődött el igazán.
Ezen a napon nem szervezni mentünk, nem listákat pipáltunk ki, hanem megéltük az időt.
Elindultunk a Yahiko Shrine felé, ahol a parókapróbám várt rám. Igen, paróka. Japánban ez teljesen természetes része az esküvői készülődésnek – és számomra is meglepően bensőséges élmény volt.
A szentélyhez vezető út már önmagában lelassít. Magas fák, csend, puha lépések a kavicson. Mintha a természet szándékosan azt mondaná:
most nem kell sietni.
Nem rohantunk tovább. Egyszerűen csak átmentünk a közeli parkba, sétáltunk a stretfood kisárusok közt, és ketten ettünk egy taiyakit. Nem voltunk éhesek, sőt…
De muszáj volt ezt is kipipálni az étel bakkancslistánkon.
Mi az a taiyaki, és miért imádják ennyire a japánok?
A taiyaki egy hal alakú, frissen sütött édesség, ami kívül ropogós, belül puha.
A neve szó szerint azt jelenti: „sült tengeri keszeg” (tai = keszeg, yaki = sütött), de természetesen nem halból van.
Miből áll?
Az alapja egy palacsintához hasonló tészta, a belsejében pedig leggyakrabban:
- édes vörösbabkrém (anko) – a klasszikus változat
- vaníliakrém
- csokoládé
- matcha krém
- néha édesburgonya vagy gesztenye
Mi a hagyományos vörösbabosat választottuk. Meleg volt, egyszerű, megnyugtató. Pont olyan, amilyenre akkor szükségem volt.
Miért ennyire népszerű utcai édesség?
A taiyaki nem divatból népszerű, hanem mert:
- olcsó
- frissen készül
- kézben ehető
- és érzelmi emléke van
Sokan gyerekkorukból ismerik: iskolából hazafelé, fesztiválokon, szentélyek környékén.
Ez az az édesség, amit nem „külön alkalomra” esznek – hanem az élet közepén.
Hol árulják leggyakrabban?
Taiyakival leginkább:
- shintó szentélyek és buddhista templomok környékén
- parkok bejáratánál
- utcai fesztiválokon (matsuri)
- forgalmas sétálóutcákon
Nem éttermekben, nem elegáns cukrászdákban.
Hanem ott, ahol az emberek megállnak egy pillanatra.
Egy apró pillanat az esküvő előtt
Ott sétáltunk a parkban, két nappal az esküvő előtt, taiyakival a kezünkben.
Nem beszéltünk nagy dolgokról. Nem elemeztük a jövőt.
Csak jelen voltunk.
És most, visszagondolva, ez az egyik legélesebb emlékem a készülődésből.
Nem a ruhák. Nem a részletek.
Hanem egy szentély, egy park, és egy meleg taiyaki egy novemberi napon.
