Utazásaink során nem „csak” turistának éreztem magam, hanem egyben a párja családját és hazáját meglátogató társának is. Tomóval együtt imádkoztam a szentélyeknél és templomoknál, ami számomra nagyon bensőséges, meghitt élmény volt.

Útközben sokat olvastunk a helyekről, tájékozódtunk a történetükről és jelentőségükről, miközben Tomó a saját, gyermekkori tapasztalataival és emlékeivel egészítette ki a képet. 21 évesen jött Magyarországra, azóta csak a szüleit látogatta, és hazájának ezen a területén gyerekként járt utoljára. Felnőttként egyedül nem járt ezeken a helyeken, így különösen izgalmas volt hallgatni a gyermekkori emlékeit, és átélni vele ezeket a pillanatokat.

Nekem is a társammal való utazás a legfontosabb. Jó együtt átérezni és felfedezni az új élményeket, kettesben, egymásra figyelve. Tudom, hogy sokan egyedül szeretnek utazni, de számomra a közös tapasztalatok adják a legmélyebb élményt. Ezek a pillanatok mélyítik a kötődést, és közben rengeteget tanulunk magunkról is.

Természetesen voltak nehéz pillanatok is: meg kellett bírkózni a családtól való búcsú érzésével, ami mélyebben megviselt, mint vártam. És közben azon töprengek, hogy léteznek jelenségek, amelyekre talán nincs is szó: hogyan élnek a japán–magyar vegyes párok, milyen a felállásuk, ki hol él, milyen habitus és neveltetés különbségek formálják a kapcsolatukat.

Tomóval nagyon eltérő a neveltetésünk, más a kultúránk, más a habitusunk, mégis ezek az eltérések adják az utazás és a közös élmények különleges ízét. A különbségek feszültséget, néha nehézséget hoznak, de ugyanakkor fejlődést, megértést és mélyebb összetartozást is.

Utazni kettesben nem csupán látványosságokat jelent, hanem egy olyan tapasztalatot, ami gazdagít, tanít, és mélyíti a kapcsolatot. Ezek az élmények emlékeztetnek rá: a közös út minden apró részlete számít.