Évek óta visszatérő álmom, hogy egy ismeretlen városban elveszek. Nem ismerem a nyelvet, nincs nálam semmi – se csomag, se térkép, se cél. Csak bolyongok, keresve valami ismerős kapaszkodót. Talán ez az álom mindig is az ismeretlenbe vetett bizalomról szólt.

Japánban ez az álom valósággá vált – de most nem félelemmel, hanem valami különös, nyugodt tudatossággal éltem meg.
Már indulás előtt tudtam, hogy Tomo mindig előre rohan. Féltem, hogy beugrik egy száguldó metróba, és elveszítjük egymást a hömpölygő tömegben. Mégis, minden alkalommal, amikor eltűnt a szemem elől, valahogy bíztam benne, hogy visszatalálunk. És így is lett.

Hálás vagyok neki, hogy nemcsak elvitt, de haza is hozott.
Hogy minden eltűnés és újratalálkozás közben megtapasztalhattam a bizalom mélységét — nemcsak felé, hanem az élet felé is.

Nem ismertem a japán nyelvet, a jeleket sem tudtam értelmezni, a telefonos térképet gyakran elengedtem. Maradt a mostban létezés – az a fajta keleti tudatszint, ahol az elme végre nem próbál kontrollálni, csak figyel és jelen van. És milyen felszabadító volt!

Emlékszem, egyszer a metrónál Tomo azt mondta:
„Várj, mindjárt jövök!”
Két perccel az indulás előtt.
Persze, hogy nem vártam. Utána loholtam, de nem ugyanabba a kocsiba ugrott vissza.
Még szerencse, hogy rátapadva követtem.

Akkor jöttem rá, hogy az élet pont ilyen: néha elveszítjük egymást, néha nem értjük a jeleket, néha nincs iránytű.
De ha megőrizzük a belső bizalmat – magunkban, a másikban, a pillanatban – mindig visszatalálunk.