Amikor elkezdtem japánul tanulni, azt hittem, elég lesz megtanulni a szavakat, a nyelvtant, és gyakorolni a kiejtést. Szorgalmasan írtam a hiraganákat, a katakanákat, memorizáltam a kanjikat, és próbáltam mindent szabályokba rendezni. Hiszen minden nyelvnek van logikája – gondoltam.

Csakhogy a japán nyelv egészen más játékot játszik.
Ahogy egyre mélyebbre merültem, úgy éreztem magam, mintha három különböző játékszabályt próbálnék egyszerre követni, miközben a pálya is folyamatosan átrendeződik alattam.
Lehet egy szó hiraganával, katakanával vagy kanjival is leírva — vagy mindhárom keverékével. Néha a mondatból eltűnik az alany, a szerkezet „feloldódik”, mégis mindenki pontosan érti. Itt a szabály az, hogy nincs egyetlen merev szabály.

Sokáig görcsösen próbáltam mindezt magyar logikával megfejteni, de folyton falakba ütköztem. Aztán lassan megértettem:
nem japán szavakat kell tanulnom, hanem japánul kell elkezdenem gondolkodni.

A japán nyelv mögött egy teljesen más világlátás és kommunikációs stílus húzódik meg. Nem arról van szó, hogy „máshogy mondják” ugyanazt, hanem arról, hogy mást tartanak fontosnak. A kontextus, a kapcsolatok finomsága, a hallgatás és az árnyalatok sokkal nagyobb szerepet kapnak, mint a szavak pontos formája.

Amikor ezt elfogadtam, a nyelvtanulás is megváltozott. Már nem mindenáron fordítani próbáltam, hanem figyelni, érezni és belülről megérteni. Mintha nemcsak egy új nyelvet, hanem egy új gondolkodásmódot tanulnék.
Remélem ebben a „szabálytalanságban” hamarosan elkezdtem igazán otthon érezni magamat.