Korán reggel, amikor még alig derengett a novemberi égbolt, lelopóztam a ryokan fürdőjébe, hogy még a vendégek érkezése előtt pár fotót készíthessek. Amint megérkeznek, már nem szabad fényképezni – az onsen a csend és az intimitás tere.

A gőzölgő gyógymedencék mellett ácsorogva fagyoskodtam, mint a hómajmok a hegyekben, és közben azon tűnődtem, milyen szépen játszik a szél a falevelekkel. Ahogy figyeltem, a jelenet egyszer csak átváltott a képzeletemben: láttam magam előtt Mijazaki-rajzfilmekből ismert jeleneteket – mintha egy animációs film részévé váltam volna.

A flakon-lottó és a büszke pillanatok

Büszke voltam magamra: az előző nap még kissé ügyetlen mozdulatokat már rutinosan alkalmaztam – egyedül. A fürdő előtti tisztálkodásnál persze még mindig lutri volt, hogy a nyolc flakon közül épp melyik sampon, balzsam, tusfürdő vagy arcápoló. A japán ábécé még nem megy, és persze attól, hogy ki tudnám olvasni, még nem biztos, hogy érteném is… de valahogy mégis működött minden.

A vonakodástól a rajongásig

Ahhoz képest, hogy az első nap Tomo unszolására, kissé vonakodva mentem le az onsenbe, most már el sem tudom képzelni, hogyan lehetne nélküle élni. Napról napra egyre inkább megértem a szokásokat, a finom részleteket, és közben Tomo is mesél, magyaráz, összeköti a pontokat.

Mostanra minden értelmet nyert.
A japánok tényleg tudnak élni.