Körülbelül másfél évvel ezelőtt egy igazán különleges ebédet kaptam – párom egy hokkaidói családi recept alapján készítette el az Ishikari nabét, és ez az élmény azóta is velem maradt, mint egy meleg, illatos emlék.

Az Ishikari nabe egy miso alapú, meleg egytálétel, amit egy hagyományos japán „nabe” edényben főznek. Friss lazac, zöldségek, tofu kerülnek bele, és az egészet lassan, szeretettel főzik össze. Én akkor rizzsel és kimcshivel ettem – a két kísérő tökéletesen kiemelte az étel gazdag, mégis letisztult ízvilágát.

Ami igazán különlegessé tette ezt az ebédet, az a kis történet volt, amit mellé kaptam. Tomo mesélte el, hogy Hokkaidóban az ő édesanyja rendszeresen készítette ezt az ételt a családnak, és hogy az Ishikari nabe nevét az Ishikari folyóról kapta – amely szorosan összefonódik a lazac életciklusával:

„A lazac az Ishikari folyóban születik, majd leúszik a tengerre, ott éli le az életét, és amikor eljön az idő, visszatér ugyanabba a folyóba, hogy ott rakja le az ikráit – és ott nyugszik meg végül.”

Ez a történet azóta is velem maradt. Van benne valami mély, természetes bölcsesség: a visszatérés az otthonhoz, az élet körforgása, az emlékek és gyökerek ereje.

Ez az ebéd nemcsak egy tányér meleg étel volt – hanem egy emlék, egy történet, egy szelet Hokkaidó, amit akkor szinte ünnepként éltem meg.
És azóta is, ha lazacot főzünk, mindig eszembe jut.

Arigatou gozaimasu, kedves Tomo – köszönöm, hogy megosztottad velem nemcsak az ízeket, hanem a történetet is.