Nem vagyok babonás. Legalábbis ezt mondogattam mindig. Aztán jött az esküvő napja – és Veronikával együtt hirtelen úgy éreztük, mintha élet-halál kérdése lenne, hogy a vőlegény ne lássa meg a menyasszonyt az esküvő előtt.

Fogalmam sincs, honnan ered ez a hagyomány. Valami olyasmit hallottam, hogy régen az elrendezett házasságoknál azért tiltották meg a találkozást, nehogy a vőlegény meglássa a menyasszonyt, és meggondolja magát. (Hát köszi, innen nézve elég vicces, hogy mi ilyen komolyan vettük!) Mégis, amikor eljött a nap, nem volt kérdés: ez a szabály, és pont.

Olyannyira, hogy amikor már ott toporogtunk az anyakönyvvezető ajtaja előtt, tényleg az utolsó pillanatig bujkáltunk egymás elől. Veronika konkrétan takargatott engem, mintha minimum egy meglepetésműsor fénypontja lennék, pedig csak egy papíraláírásra mentünk be. Én meg hajlott háttal, féloldalasan próbáltam besurranni, hogy még véletlenül se kapjunk el egy tekintetet. Elég jól sikerült – a nagy találkozás tényleg bent, a szertartás pillanatában történt meg. És igen, mindenki elérzékenyült.

Ma már csak mosolygok ezen, de mégis… volt ebben valami különleges. Talán nem is a babona volt az igazi ok, hanem a vágy, hogy megőrizzük az első pillanat varázsát. Hogy legyen egy momentum, amit nem gyűr le a szervezés, a részletek, a „meg kell oldani még ezt is” listája. Hanem ami tisztán a miénk.

Úgyhogy, ha te sem tudod, honnan jön egy-egy hagyomány, de a szíved mélyén fontosnak érzed – hát ne küzdj ellene. Néha épp ezek a kis rituálék adják a történetünk legszebb fordulatait.