Vannak pillanatok, amik túlmutatnak a szavakon. Amikor a lényeg nem csak az, amit mondunk, hanem ahogyan, kinek, és kivel együtt mondjuk ki.

Az esküvőnk ilyen pillanat volt. Meghitt, egyszerű, mégis mély. A közös jövőnk kezdetét jelentette – és egyben annak az útvonalnak a szimbolikus lezárását is, amin külön-külön haladtunk eddig.

És volt valaki, aki ezt a pillanatot még különlegesebbé tette számunkra: a lányom, Szabrina.

Ő volt a szinkrontolmácsunk.
Az esküvői szertartás legfontosabb részében – amikor kimondtuk egymásnak az IGEN-t – ő segített abban, hogy a szívből jövő szavaink mindkettőnk nyelvén elhangozzanak.

Magyarul és japánul.
Őszintén.
Egymás szemébe nézve, teljes jelenléttel.

Nehéz szavakba önteni, mit jelentett számomra, hogy a saját lányom volt az, aki tolmácsolta a legfontosabb mondatainkat. Nemcsak a nyelvi különbségek áthidalásában segített, hanem érzelmi szinten is jelen volt – mosolyával, meghatottságával, azzal a finom kapcsolódással, amit csak ő tud nyújtani.

Ez a pillanat számomra egy híd volt múlt és jövő között.
Az én lányom, akit egyedül neveltem fel, most ott állt mellettünk egy új élet kezdeténél – és teljes szívével jelen volt benne.

Sokszor mondjuk, hogy a szeretet nem ismer határokat. De ezen a napon meg is éltük ezt.
Nem számított, ki milyen országból jön. Nem számított, melyik nyelvet beszéljük elsőként.
Amit számított, az a szándék, az elköteleződés, és az a mély szeretet, amivel egymásra néztünk.
És hogy volt valaki, aki segített ebben a pillanatban összeérni – szavakban, szívben, jelenlétben.

Szabrina, örökké hálás leszek neked ezért.
Ez az IGEN örökre két nyelven él bennünk.