Sokáig azt hittem, hogy a nevem csak egy forma. Egy címke, amit kaptam, amit megszoktam, amit hordozok. De most, amikor közeledek ahhoz, hogy megváltoztassam – valójában nem is csak megváltoztatom, hanem felvegyem valaki másét – egyre világosabb: a név nem csak név. A név egy identitás.

Nem arról van szó, hogy feladok valamit. Nem arról, hogy eltűnik, aki voltam. Hanem arról, hogy egy új minőséget engedek be az életembe. Egy kapcsolatot, amely nemcsak a külvilág felé jelez elköteleződést, hanem legbelül indít el valami mély változást.

Hasegawa leszek.

És ez a mondat egyre inkább nemcsak jövőidő. Hanem jelen. Egy belső érési folyamat küszöbe. Egy döntés, hogy nem csak magamért vagyok ezen a világon, hanem valaki mellett és valakivel együtt válok azzá, aki valójában vagyok.

Mert ez nemcsak egy romantikus gesztus. Ez nemcsak „a szokás”. Ez egy szimbólum. Annak a választásnak a szimbóluma, hogy képes vagyok újraalkotni magam. Hogy egy új szerepet, egy új kapcsolódási minőséget vállalok: nem uralommal, nem alárendelődéssel, hanem egységből.

Ez a név azt is jelenti: bizalom.
Hogy bízom abban, hogy az életem folytatható egy új történet szerint.
Hogy nem kell ragaszkodnom mindenhez, ami eddig meghatározott – hanem élhetek tovább egy szabadabb, szeretettel telibb identitásban.

Ez a név számomra az engedés és az alkotás neve is egyszerre. Elengedem, amit már nem kell cipeljek. És megalkotom azt, ami most igaz. Egy nő, aki nemcsak önmaga akar lenni, hanem valaki oldalán. Nem azért, mert fél egyedül. Hanem mert megtanult bízni. Önmagában és a másikban is.

Minden megváltozik, igen. De nem azért, mert hirtelen más leszek.
Hanem azért, mert egyre inkább az leszek, aki mindig is lenni akartam.

Hasegawa leszek. És ez a változás nemcsak rólam szól.
Hanem arról, ahogyan már másképp kapcsolódom.
Ahogyan már másképp szeretek.
Ahogyan másképp élek.