Ahogy haladtunk visszafelé a havas Sapporóban, a hó nem csak az utat fedte be, hanem Tomó gyerekkorának történeteit is előcsalogatta.
Olyan volt, mint egy hószínű időkapu.
Kérdezgettem, ő pedig örömmel mesélt.
A múlt kibomlott előttem – néhol nevetve, néhol fázósan, de mindig szeretettel.
– „Legalább fél évig hó volt” – mondta.
– „A tornaterem mindig hideg volt, nem szerettem a tornát. Sokszor inkább ellógtam, mert fáztam.”
És ott voltak a kiskutyák is, a pajkos, hóhoz szokott kis kölykök, akik vele együtt ugráltak le a háztetőről a két méteres hóba.
Hallgattam őt, miközben kint egyre vastagabban esett a hó.
Elképzeltem a kisfiút a faluban, aki nemcsak túlélte a telet, hanem együtt játszott vele.
Micsoda bátorság, micsoda természetesség – amit nekem, melegszobához szokott városlakónak még tanulni kell.
És mégis… amikor befejezte, csak annyit mondott:
– „Ma már nem szeretem a havat.”
Ez a mondat szíven ütött.
Mert a hó egyszerre lehet játék és hideg magány. Gyerekkorban varázslat, felnőttkorban hőeltakarítás fáradtsága.
De én ott, mellette, ebben a havazásban, mégis szerettem.
Mert vele hallgattam a múltat, vele sétáltam a hóban, vele csúszott le a szívembe a hóval betakart táj csendje.
