Pár nap hűvös, csípős reggel és paplan alatti vacogás után azt gondoltam, semmi nem esne jobban, mint egy kis meleg. Na de ennyire? Most komolyan: meggyulladok a hotelszobában. Nem gondoltam volna, hogy pont Noboribetsuban fogok túl meleg szobára panaszkodni, de hát az élet szereti az iróniát.

A japán vendéglátás viszont tényleg páratlan. Itt minden, de tényleg minden a vendég kényelméről szól – és ezt nem csak úgy mondják, hanem tényleg így van. Minden szabályozható, állítható, tekerhető, nyomkodható, és ha mégsem, biztos találsz egy segítőkész dolgozót, aki már indul is, hogy segítsen.

A folyosón automaták sorakoznak katonás rendben, mint a modern túlélés csendes őrei. Víz, tea, üdítő, kávé, és még pár különlegesség – pont arra az esetre, ha valaki éjjel úgy érezné, hogy éhen vagy szomjan hal. Na és ki az a valaki? Naná, hogy mi. És milyen jó, hogy ezek az automaták nem drágábbak, mint a közértekben – nem kellett matekolni a vásárlást, csak bedobtuk az érmét, és máris kezünkben volt az életmentő ital.

A vacsora… hát az külön fejezet. Volt minden, amit csak el lehet képzelni: kínai, olasz, japán, és persze a hokkaidói specialitások, amik engem teljesen elcsábítottak. Ezek után eszembe sem jutott mást választani. Friss, helyi ízek, harmonikusan fűszerezve – mintha minden falat azt mondta volna: „Üdv Hokkaidón, érezd magad otthon!” És tényleg otthon éreztem magamat.

Szóval most itt ülök egy forró szobában, tele hassal, boldogan, miközben halk automatakattogás szűrődik be a folyosóról, és azon gondolkodom: ez a hely nemcsak vendégszeretetből, hanem harmóniából is jelesre vizsgázik.