Ma elindultunk Toyato felé, de mielőtt odaértünk volna, tettünk egy fontos kitérőt: ellátogattunk Tomó kamaszkori házához. Megálltunk előtte, csendben néztük, fotóztunk. Nekem egy darabka múlt volt, amit elképzelni próbáltam, neki pedig talán ezer emlék villant be egy pillanat alatt. Megható volt ott állni mellette – mintha egy titkos fejezetbe pillanthattam volna bele az életéből.

Ezután jött a vulkán. 2000-ben tört ki utoljára, és bár azóta csendes, a látványa most is lenyűgöző. Ahogy közeledtünk, egyre sűrűbben szakadt a hó – nem is hullott, inkább zúdult, vastagon, makacsul. Felmentünk a hegyre a csoportos kabinú felvonóval, és mire felértünk… semmit nem láttunk. Sűrű, fehér köd és hófal fogadott minket – mintha a felhők közepébe csöppentünk volna.

Kicsit fázva, kicsit csalódottan lejöttünk, de ahogy leértünk – mintha csak a hegy szelleme kacagott volna ránk –, hirtelen kisütött a nap. Melegen, ragyogón, pimaszul. Huncut az időjárás errefelé. Egyik percben hóvihar, a másikban napsütés. De talán ettől is olyan élő minden – mert semmit nem lehet előre tudni, csak átélni.

Toyatóba érve már új fényben láttunk mindent. Egy új város, egy új szoba, új történetek kezdete. De bennünk ott volt a nap összes fordulata – a múlt emléke, a hóba eltúnő kilátás, a napsütéses megérkezés.

Ez is egy izgalmas nap volt. Olyan, amire sokáig emlékezni fogunk.