A mai reggel valahogy „zsírozottan” indult – nem szó szerint, inkább úgy értem, hogy minden gördülékenyen, olajozottan ment. A pálcikát például már egész magabiztosan forgatom, legalábbis Anyuka szerint. Meg is jegyezte mosolyogva, milyen ügyesen használom már. Mióta landoltunk Japánban, más evőeszköz nem is volt a kezemben, és furcsa módon nem is hiányzik. Valahogy természetes lett ez a kis fapálcika, amit minden étkezéshez kapunk – még Tomó is azt használja, természetesen.
Mostanra már azt is tudom, hogy itt minden részlet számít. A reggelihez gondosan hámozott és szeletelt gyümölcs jár, szépen elrendezve egy kis porcelán tálkán. És igen, van egy apró gyümölcsvilla is, amivel az ember illendően elfogyaszthatja a falatokat. Az egész olyan figyelmes, olyan finomhangolt. Érződik benne az odafigyelés, a gondoskodás.
A mai nap különösen izgalmas volt: elindultunk Noboribetsuba! Anyuka nemcsak a kocsiját adta oda két napra, hanem útravalót is csomagolt nekünk – onigirit, meg pár finom nassolnivalót. Szívből, szeretettel. Annyira cukik voltak induláskor, látszott rajtuk, hogy izgulnak, vajon minden rendben lesz-e. Mintha a saját kicsi gyerekeiket engednék útra. Ez az apró gesztus sokkal többet jelentett, mint egyszerű csomagolt falatok: benne volt az elfogadásuk, a gondoskodásuk, az a csendes, mély törődés, amit nem kell szavakkal kimondani.
Nem volt ma kirívó eset, semmi dráma, semmi bonyodalom – mégis, ezek az apró pillanatok úgy belesimultak a napba, mint ahogy a pálcika illeszkedik a kézbe. Jó így élni. Lelassulva – Noboribetsu felé, meg önmagam felé is.
