Japánban sétálva sokszor nehéz eldönteni, hogy egy adott szentély vagy templom a sintó vagy a buddhista hagyományhoz tartozik-e. Nekem is sokszor okozott ez zavart, főleg, amikor először kezdtem el figyelni a részletekre: ott egy torii kapu, amott egy szutra felirat, itt egy komainu (őrzőoroszlán), ott egy füstölő edény. Olyan természetes harmóniában léteznek egymás mellett, hogy szinte észre sem veszed, hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.

Tomo mesélte, hogy Japánban a buddhizmus nem váltotta le a sintót, inkább beolvadt mellé, kiegészítette. A sintó inkább az élethez kapcsolódik – a természethez, a szellemekhez (kami) –, míg a buddhizmus inkább a halállal, az elmúlással és a belső úttal foglalkozik. A japán emberek többsége mindkét hagyomány szerint él – például házasságot sintó szentélyben köt, de temetést buddhista templomban tart.

Ezt a különös, szelíd összefonódást mi is megéreztük, amikor a Ginkaku-ji – az Ezüst Palota – kertjében sétáltunk. Egy alakra lettünk figyelmesek, aki épp mozdulatlanul állt egy fenyő alatt. Kopasz fej, hagyományos, letisztult öltözet, fegyelmezett tartás. Ránéztem, és teljesen természetesnek tűnt, hogy ő egy buddhista szerzetes.

Aztán, ahogy közelebb léptünk, Tomo odasúgta:
– Nézd csak, ő egy nő.
Először meg sem értettem. De valóban: a ruhák alatt finoman kirajzolódott egy női test. A mellkasa enyhén domborodott, és közelebbről nézve az arcvonásai is sokkal lágyabbak voltak, mint ahogy elsőre tűnt. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő.

Tomo elmagyarázta, hogy Japánban a buddhizmus egyes irányzatai már régóta megengedik, hogy nők is lehessenek papok, sőt, több kolostorban kizárólag női közösségek működnek. Sokszor azonban a ruházatuk és a borotvált fejük miatt nem is gondolnád, hogy nő áll előtted – csak a kis részletekből, ha odafigyelsz, tárul fel az igazi történet.

Ez az élmény mélyen megérintett. Nem csak a papnő jelenléte, hanem az is, hogy milyen természetes ebben a kultúrában a forma mögötti lényeg tisztelete. A japán vallási világban nincs éles határvonal – sem vallás és vallás között, sem férfi és nő között a spirituális szerepekben. Ami számít, az a jelenlét, az elhivatottság és a tisztelet – önmagunk, a természet és a másik ember iránt.

Talán éppen ettől érzem azt, hogy Japánban még a vallások is csendesen meghajolnak egymás előtt.