Itt vagyunk ebben a csodálatos északi városban, Sapporóban, ahol ezernyi impulzus ér másodpercenként. Ez a hely önmagában is lenyűgöző, de számomra különösen kedves, hiszen ez Tomó szüleinek városa. Valahogy minden még személyesebb, meghittebb így, hogy vele és az anyukájával fedezem fel a várost.
Ahogy végigsöpörtünk az utcákon és az áruházakon, egyszer csak Tomó rám néz és megkérdezi: „Nem emlékszel, hol parkoltunk?” Nos, ha ő nem emlékszik, én biztosan nem fogok! Igazából én lennék a legutolsó, aki meg tudná mondani. Minden utca, minden épület és parkoló ugyanolyan számomra. Egy igazi labirintus, ahol az egyetlen biztos pont a saját párom. Soha le nem veszem a szemem róla.
A probléma gyökere pedig ott van, hogy bár a hiragana ábécét tanulgattam, a katakanát és a kandzsikat még nem sajátítottam el. Így gyakorlatilag semmit nem tudok elolvasni. Lányom megmondta előre: „Ábécé nélkül semmit nem fogsz tudni elolvasni.” Igaza lett. Sokszor hallom, hogy mutogatják: „Oda van írva.” Hát persze, oda van írva minden, ahova kell írva legyen, csak a karakterek jelenleg számomra értelmezhetetlen vonalak halmaza.
Ez a helyzet egy dolgot biztosan megtanított: nincs mentség, meg kell tanulni az írást és az olvasást. Japánban ez nem csupán egy plusz készség, hanem a túlélés alapfeltétele. Legközelebb, amikor visszatérek ide, talán már egy kicsit magabiztosabban fogok mozogni ebben a csodálatos városban – feltéve, hogy addigra a kandzsik is barátaimmá válnak, én rajta leszek!
Ezt a híres tornyot is a terveim között szerepelt bevenni, mint egy várat, de idő hiányában ép csak arra volt lehetőségem, hogy megkérjem anyukáékat pont annyira fékezzünk le, hogy egy fotót tudjak készíteni róla.
