Az egyik reggeli Japánban különösen emlékezetes maradt. Az asztalnál ültem, előttem egy tálon egy furcsa étel, amit nem tudtam azonosítani. Se színről, se ízről nem ugrott be semmi ismerős. Anyuka kedvesen kérdezgette: „これおいしい？” (Kore oishii?), vagyis hogy finom-e. Csak bólintottam, mert fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék.
Tomót, a páromat, nem akartam megkérni, hogy fordítson. Tudom, hogy mennyire kimerítő számára, ha egyszerre kell tolmácsolni és részt venni a beszélgetésben. Főleg, amikor a szüleivel találkozunk, ami ritkán adódik meg. Ezek az alkalmak érzelmileg is megterhelők lehetnek számára, és néha látom rajta, hogy a fejében szinte „kifogy az üzemanyag”. Ilyenkor előfordul, hogy összekeveri, kihez milyen nyelven beszél, és magyarul szól a szüleihez, vagy japánul hozzám.
Az ilyen reggelekre úgy tekintek, mint egyfajta csendes megfigyelésre. Figyelem Tomót, ahogy beszélget az édesanyjával és édesapjával, miközben én próbálom kitalálni, mi lehet a tányéromon. Néha szándékosan nem szólok közbe, hogy szabadon beszélgethessenek. Tudom, hogy ezek a pillanatok fontosak számukra.
Ez az egész helyzet egyszerre jelent nyelvi és kulturális kihívást. Nem mindig könnyű megélni, hogy nem értem, miről van szó, vagy mit eszek, de egyúttal megtanít arra, hogy elfogadjam a bizonytalanságot. Hiszen az is egyfajta szeretet, ha hagyom Tomót a családjával tölteni az időt, és nem terhelem azzal, hogy tolmácsoljon nekem.
A reggeli végén, amikor már mindenki elégedetten dőlt hátra, anyuka mosolya elárulta, hogy számára az a legfontosabb, hogy jól érezzem magam. És én is mosolyogtam, mert bár fogalmam sem volt, mit ettem, egy biztos: ízlett.
Megkérdeztem Tomótól most az utazásunk után két hónappal, mégis ez mi volt, és az a választ adta, hogy Kombumaki a neve az ételnek.
