Japánban sétálva hamar feltűnik, hogy a cukiság nem kizárólag a gyerekek világához tartozik. Kedves figurák pillantanak vissza úton és az út széléről, az automatákról, a közlekedési táblákról, a vonatokról, a csatornafedelekről, sőt még a hivatalos tájékoztatókról is.
Az útépítéseknél nyuszi-, béka- vagy majomformájú terelőelemekkel találkozhatunk. A biztonsági szabályokra sisakot viselő állatfigurák figyelmeztetnek, és még a rendőrségnek, a hivataloknak vagy az adózással foglalkozó szervezeteknek is lehet saját kabalájuk.
Japánban mintha a felnőttek is bátrabban őriznék a gyermeki lelküket. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy gyerekesen viselkednek. Sokkal inkább azt, hogy felnőttként sem mondanak le teljesen a játékosságról, a fantáziáról és az apró dolgok felett érzett örömről.
Egy üzletember táskáján is lóghat kedves figura, egy felnőtt nő használhat rajzfilmfigurás telefontokot, és egy komoly hivatal is közvetítheti az üzenetét mosolygó kabalával. Mindez nem feltétlenül számít komolytalannak. A kawaii, vagyis a cukiság kultúrája elfogadott része a hétköznapoknak.
Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy Japánban annyi apró részlet képes mosolyt csalni az ember arcára. A praktikus tárgyaknak sem kell feltétlenül ridegnek vagy unalmasnak lenniük. Egy útakadály lehet nyuszi alakú, egy figyelmeztetés érkezhet egy kedves állattól, és a szabályok világa is kaphat egy kis könnyedséget.
A japán felnőtt egyszerre lehet felelősségteljes, fegyelmezett és játékos. Talán nem is a „gyerekesség” a megfelelő szó erre, hanem a gyermeki rácsodálkozás megőrzése: annak képessége, hogy egy apró figura, egy szép csomagolás vagy egy különleges tárgy még felnőttként is örömet okozzon.
Japánban ezért az ember sokszor nemcsak a templomok vagy a gyönyörű tájak miatt áll meg fényképezni. Néha egy mosolygó útakadály, egy színes csatornafedél vagy egy integető kabalafigura miatt kerül elő a telefon. Mert itt még az út széléről is a cukifaktor pillant vissza – és emlékeztet arra, hogy a felnőtté válással nem kell elveszítenünk a gyermeki lelkünket.
