Japánban a tavasz nem egyszerűen egy évszak. Nem csak azt jelenti, hogy enyhébb lesz a levegő, rügyezni kezdenek a fák, és lassan minden újra életre kel. A japán tavasz számomra valami sokkal több ennél. Egy különleges hangulat, egy finom érzelem, egy szinte ünnepi állapot. És ennek a legszebb jelképe a szakura, a cseresznyevirágzás.

Én ezt még soha nem éltem át igazán. Még nem ültem Tomóval egy pokrócon a cseresznyefák alatt, nem bontottunk bentót a hulló virágszirmok között, és nem volt részem abban a pillanatban, amikor a világ egyszer csak rózsaszínbe öltözik körülöttünk. De talán éppen ezért érint meg ennyire mélyen. Mert van benne valami, amire teljes szívemből vágyom.

Mi is a szakura?

A szakura a japán díszcseresznye virága, amely tavasszal néhány rövid napra vagy hétre csodálatos virágba borítja a fákat. Egyszerre törékeny, finom és lenyűgöző. Talán pont azért ilyen különleges, mert nem marad meg sokáig.

A japán kultúrában a szakura a mulandóság szépségét is jelképezi. Azt, hogy valami attól is lehet gyönyörű, hogy nem örök. És ez a gondolat engem mindig nagyon megérint. Van benne valami mélyen emberi. Valami, ami emlékeztet arra, hogy az élet legszebb pillanatai sokszor éppen azért olyan értékesek, mert nem maradnak velünk örökre.

Mi történik ilyenkor Japánban?

Amikor megérkezik a szakura ideje, Japánban szinte mindenki figyelni kezdi a virágzást. Hírek szólnak arról, hol nyíltak ki az első fák, merre halad a virágzás hulláma, és az emberek készülnek rá, hogy kimenjenek a természetbe megélni ezt a rövid, csodás időszakot.

A parkok, folyópartok, templomkertek és utcák megtelnek emberekkel. Családok, párok, barátok, kollégák ülnek le a virágzó fák alá piknikezni. Ezt a hagyományt hanaminak hívják, ami annyit jelent: virágnézés.

De érzésem szerint ez sokkal több ennél.

Ez együttlét. Leállás. Jelenlét. Egy apró ünnep az élet szépségének tiszteletére.

És én sokszor elképzelem, milyen lenne ezt egyszer Tomóval átélni. Csak ülni egymás mellett csendben vagy nevetve, nézni a szirmokat, érezni a tavasz puha levegőjét, és tudni, hogy ez a pillanat éppen most történik velünk. Még nem éltem át. De a szívemben már annyiszor ott volt.

A szakura nekem a vágyott közös pillanat is

Talán ezért olyan különleges számomra a szakura. Nemcsak Japánt jelenti. Nemcsak egy gyönyörű tavaszi jelenséget. Hanem egy vágyott közös emléket is, ami még előttünk van.

Egy álmot, hogy egyszer ott legyek Tomóval a virágzó fák alatt. Hogy ne csak képeken lássam, ne csak mások történeteiből ismerjem, hanem a saját szívemben őrizzem azt a napot. Egy pokróccal. Egy bentóval. Kimonóban vagy csak egyszerűen önmagunkként. Ketten. A szakura alatt.

A japán tavasz az új kezdetek évszaka

Japánban a tavasz egyébként is az új kezdetek ideje. Ilyenkor indul az iskolai év, sok helyen ez az új munkakezdések időszaka is. A szakura ezért nemcsak szépséget hoz, hanem reményt is. Valaminek a lezárását és valami újnak a megszületését.

Talán ezért érzem én is annyira közel magamhoz. Mert bennem is mindig ott van az újrakezdés, az új élet, az új közös álmok vágya. És a szakura valahogy ezt mind magában hordozza.

Miért olyan megható ez az egész?

Talán azért, mert a szakura arra emlékeztet, hogy a legszebb dolgokat nem lehet siettetni. Megérkeznek a maguk idejében. Rövid ideig maradnak. És ha jelen vagyunk, örökre velünk maradnak.

Én még nem éltem át a szakurát Tomóval. De vágyom rá. Mélyen, nőiesen, csendesen, szívből. És talán egyszer majd valóban ott ülünk egy cseresznyefa alatt, bentóval a kezünkben, miközben a virágszirmok lassan ránk hullanak.

Addig pedig ez a vágy is szép.

Mert vannak álmok, amelyek már attól is virágozni kezdenek bennünk, hogy kimondjuk őket.

Álom

Számomra a szakura nemcsak Japán egyik legszebb tavaszi ünnepe. Hanem egy még meg nem élt, de nagyon őrzött álom is. Egy vágyott közös pillanat Tomóval. Egy jövőbeli emlék, amit még nem tapasztaltam meg, de már most szeretettel hordozok a szívemben.

És talán egyszer tényleg eljön az a nap, amikor nemcsak elképzelem, hanem meg is élem.