A Tokiói Torony egyik szintjén ettük azt a matcha fagyit, amelyről utólag már pontosan tudom, hogy nem egyszerűen desszert volt, hanem egy sűrített pillanat,
mert ahogy a mélyzöld, nem hízelgő, enyhén kesernyés matcha nyomós fagylalt krémessége megjelent a számban, rögtön érezhetővé vált az a japán letisztultság, amely nem akar elvarázsolni, nem akar megfelelni, csak csendben jelen lenni.

Ehhez társult a tetején ülő apró mochi puha, rugalmas, játékos állaga, amely a hideg fagylalttal találkozva egyszerre hozta létre a krémes és a rágós, a lassú és a meglepő élményét,
miközben az ostya sem csupán tartóelemként funkcionált, hanem frissen roppanva adott keretet az egésznek, pont annyi édességgel, amennyi nem elnyomta, hanem kihangsúlyozta a matcha karakterét.

Ott álltunk Tokió felett, alattunk a város folyamatos lüktetése, a kezünkben egy egyszerűnek tűnő nyomós fagylalttal,
és ebben a pillanatban vált teljesen világossá, hogy ez az, amit élményfagylaltnak nevezek, mert nem csak ettük, hanem megéltük, mert benne volt a lassítás, a figyelem, az a csendes öröm, amely nem akar több lenni, mint ami.

Talán éppen ezért marad meg ennyire mélyen,
mint egy falatnyi emlékeztető arra, hogy néha egyetlen adag matcha nyomós fagylalt is elég ahhoz, hogy Tokió, a jelen pillanat és az egyszerű öröm tökéletes egyensúlyba kerüljön.