Amikor Kiotóban, az Arashiyama környékén sétáltunk, az első, ami igazán megérintett, az a hangulat volt.
A bambuszerdő susogása, a folyó halk csobogása, és a sok kis riksa húzó, akik elegánsan, mosolyogva vitték az utasokat a keskeny utcákon.

A riksákban kimonóba öltözött párok és családok ültek – nevetve, fényképezkedve, mintha egy másik korba csöppentek volna.
A színes kimonók, a gyönyörű minták, a napfényben csillogó hajtűk és az aprólékosan kötött övek együtt olyan látványt adtak, mintha az egész utca egy élő festmény lenne.

Minden mozdulatban ott volt valami régi Japánból – a méltóság, a figyelem, a lassúság szépsége.
Ahogy elsuhant mellettem egy riksa, mintha időutazáson lettem volna: egyszerre láttam a múltat és a jelent, a hagyományt és a modern várost.

Arashiyama így nemcsak a bambuszerdő miatt maradt emlékezetes nekem, hanem a riksák halk gördülése, a kimonók színei és az emberek mosolya miatt is.
Egy pillanat, amikor úgy éreztem, Japán szíve még mindig ott dobog az utcákon.