A tatamis szobákban van valami egészen különleges. Ahogy belépek egy ilyen térbe, rögtön elcsendesedik bennem a világ. Nincs zsúfoltság, nincs semmi felesleges — csak néhány alapdarab, természetes anyagok, meleg fények és az a semmihez sem fogható japán nyugalom. A padlót borító tatami szőnyeg illata, a fa kis szekrény, a selymes fényben úszó papír tolóajtó… mind-mind azt sugallják: itt elég a kevesebb.

A fürdőszoba felé vezető kis szinteltolás még inkább játékossá teszi a teret, mintha egy új világba lépnél, amikor átléped. A szoba közepén pedig ott áll a picike asztalka, körülötte párnák — szék helyett. Ez az apróság meglepően sokat mond a japán életről: nem kell mindig magasabbra ülni, nem kell “feljebb lenni”, elég, ha jelen vagy.

Ahogy ott ültem a párnán, eszembe jutott egy régi emlék, amikor a lányaim kicsik voltak. Néhány hónapnyi etetőszékes küzdelem után egy nap egyszerűen lefűrészeltem az asztal lábait. Úgy döntöttem, inkább leülök én hozzájuk a földre. Nem akartam, hogy az étkezés egy küzdelem legyen – inkább közös, meghitt pillanat. És az is lett.

Akkor még nem tudtam, hogy tulajdonképpen a japánok filozófiájához kerültem közelebb: a föld közelében lenni, megállni, lelassulni, együtt lenni.

Most, amikor egy tatamis szobában ülök, ezt az érzést élem újra. Az egyszerűség nem hiány, hanem tér a jelenlétnek.