Egyszer csak, ahogy egy kis falucskához közeledünk Hokkaidón, Tomo megszólal a maga természetes, mellékesen odavetett módján:
– „Ja, itt is éltem két évig.”

Felpattant bennem a kíváncsiság.
– „Komolyan? Akkor megkeressük a házat!”

Elmosolyodik, és bólint. „Megkereshetjük.”
Így hát odagurulunk az apró utcákon, hólepte tetők között, ahol minden ház előtt tisztán lapátolt járda és ropogós téli levegő fogad. És akkor egyszer csak realizálom, hová is érkeztünk.

A ház pont Hokkaidó „Fujijára” néz.
A távolban hófödte csúcs emelkedik, előtte a kis ház, amelynek ereszéről hosszú jégcsapok lógnak, mintha téli díszek lennének. Megállunk egy pillanatra, csend van, csak a hó ropog a lábunk alatt.

Ott állok, és közben eszembe jut: ezt a kilátást cserélte Tomo a budapesti Gellért-hegyre. Két világ találkozása – a hófödte japán hegycsúcs és a városi panoráma.

Ahogy körbesétálunk, Tomo felidézi, hogy mindig hideg volt az iskolában a tornaterem – a téli hónapokban is csak egy rétegnyi melegítőben gyakoroltak, miközben a leheletük páraként kavargott a levegőben. Az utcában még megtaláljuk a régi boltot is, de már nem működik. Mellette ott áll egy italautomata, szinte természetes módon, mintha a falu szívverése lenne.

A hely maga különös időbuboréknak tűnik: a falu már félig lakatlan, több az üres ház, mint a lakott. Mégis, abban a házban, ahol Tomoék éltek, most is laknak – meleg fény szűrődik ki az ablakon, mintha az élet csendben, de makacsul továbbfolyna ott, ahol másutt már megállt az idő.

Nem mellesleg, ez a vidék híres síparadicsom. A friss porhó, a nyugodt falusi hangulat és a kristálytiszta levegő valóságos álom azoknak, akik szeretik a telet.

Nézem Tomót, ő pedig mosolyogva körbepillant, mintha kicsit hazatért volna. Én meg csak ámulok, milyen történetek bújnak meg egy-egy „ja, itt is éltem” mondat mögött.