Helyi idő szerint kedd reggel 4:45 van. Apuka most indult munkába. Mióta itt vagyunk, minden napját megállás nélkül munkával tölti. Hamarosan, 10-én lesz 82 éves. És ami számomra a legmegdöbbentőbb: soha nem láttam morcosnak, fáradtnak, elégedetlennek. Kedves, nyugodt, kiegyensúlyozott. Hétvégén, sőt ünnepnapokon is hajnalban kezd, estig dolgozik – és közben fiatalosabb, mint sok huszonéves.
Apuka egyetemi tanárként dolgozott, emellett mezőgazdasági vállalkozást vezet. Olyan lelkesedéssel mesélt a céljairól, mintha egy fiatal kutató lenne a pályája elején: szeretné kifejleszteni a legízletesebb zöldségeket. Ez a fajta elhivatottság és céltudat nemcsak életben tartja, hanem fiatalon is tartja.
Közben anyuka is aktív: ikebana-órákat tart iskolásoknak és időseknek. Finoman, szépen, ahogy a japán virágrendezés művészete megkívánja. Nem nagy dolgok ezek – egyszerűen teszik a dolgukat. De ahogyan teszik, abban ott rejlik valami, amit talán mi flow-nak, önmegvalósításnak neveznénk.
Japánban az öregedés nem a visszavonulásról szól. Nem arról, hogy a nyugdíj után az ember félreáll, és elcsendesedik. Inkább arról, hogy az élet utolsó szakaszában is megtalálja a helyét, a feladatát, a szépséget a hétköznapi tevékenységekben. Az itt élők fiatalságtudata, kötelességtudata, elégedettsége és büszkesége egy olyan belső erő, ami örök fiatalságban tartja őket.
Azt hiszem, a titok nem más, mint a jó szokások, a rendszeres tevékenység, és az, hogy a munkát nem teherként, hanem éltető forrásként élik meg.
Amikor apukát figyelem, ahogy hajnali sötétben elindul a földekre, és anyukát, aki mosolyogva rendezi a virágokat, azt érzem: itt az öregedés nem valaminek a vége, hanem az élet újabb lehetősége.
