Nemrég egy egészen aprónak tűnő, mégis sokatmondó dologra hívta fel Tomo a figyelmem. Az egyik este épp hazaértünk, és leraktam a cipőmet a bejáratnál – ahogy szoktam. Nem voltam különösebben figyelmes, csak levettem, és otthagytam. Mire Tomo odasúgta:
„A cipők orrának kifelé kell néznie.”
Hoppá. Igen, tényleg, így sokkal rendezettebbnek, tiszteletteljesebbnek tűnik az egész. Nem csak praktikusabb (könnyebb belebújni), hanem egyfajta csendes üzenet is: figyelek arra, hol vagyok, kikkel élek együtt, és hogyan bánok a közös tereinkkel.
Én viszont hajlamos vagyok erre csak „összevissza” gondolni. Van, hogy a bejárati cipőmet kicsit bentebb húzom, van, hogy egy másik párat is használok itthon, ha csak úgy átszaladok valamiért. A wc-papucs például nálam teljesen kimarad. Még mindig furcsa számomra, hogy külön papucs kell a fürdőbe vagy a vécébe – hiszen Tomo anyukájánál is maximum egy papucs volt a wc-ben, és azt mindenki használta, ha egyáltalán. Én pedig rendszerint vittem magammal egy mamuszt, és azt használtam mindenhová. Lehet, hogy ezzel valahol illetlennek tűntem.
Kiderült, hogy ezek nem véletlen dolgok Japánban – már az iskolában tanítják.
Hogyan rendezd a cipőidet, hogyan cserélj papucsot, mit hol és mikor viselj. Ezek olyan szabályok, amik nálunk otthon valahogy nem alakultak ki ilyen részletesen. Nincs emlékem arról, hogy bárki a magyar iskolában elmondta volna, hogyan pakoljuk le a cipőinket vagy milyen etikett vonatkozik a szobai papucsokra.
Persze, otthon is van valamilyen rend. Ha vendég jön, levesszük a cipőt. Van, aki ad vendégpapucsot, van, aki nem. Van, aki egész évben mamuszban jár, más pedig zokniban. De nincs egyértelmű, követendő szabályrendszer. Lehet, csak én nem tudok róla. Ha valaki ismeri a „magyar papucsetikettet”, kérem, szóljon!
Tomónak viszont külön papucsai vannak a lakásban – fürdőbe, szobába, wc-be. És még ha néha kicsit túlzásnak érzem is, látom benne a rendszert, a logikát. Ez nem merev szabályrendszer náluk, hanem tisztelet és tudatosság. A másik iránt, a közös tér iránt, a mindennapok kis szertartásai iránt.
Szóval mostanában gyakorlom a „cipőorr-kifelé” technikát. Néha még elfelejtem, de egyre többször eszembe jut, amikor leteszem a cipőmet. Talán ez is egy apró lépés a kulturális hidak építéséhez. És ki tudja, egyszer talán még külön wc-papucsom is lesz.
