Japán szellemisége régóta lenyűgöz. Bár még nem volt alkalmam élőben részt venni sintó vagy buddhista szertartáson, a kultúrába való mélyebb betekintés során újra és újra rácsodálkozom arra, milyen természetességgel fonódik össze a két vallási hagyomány egy japán ember életében.

A legtöbb japán nem vallásos a klasszikus értelemben – mégis, szinte mindenki részt vesz vallási szertartásokban. Nem azért, mert „hívő”, hanem mert ezek a szertartások mélyen beágyazódtak a mindennapokba, az ünnepekbe, az életfordulókba. És ami igazán különleges: az élet kezdetét a sintó hagyomány, a végét pedig a buddhizmus kíséri.

Születés és gyerekkor – a sintó védelme

A gyermek megszületését követően körülbelül a 31. (fiúknál) vagy a 33. (lányoknál) napon viszik el a babát egy sintó szentélybe. Ezt a szertartást omiya-mairi-nak hívják, ami nagyjából „templomi bemutatkozás”-t jelent. A szülők és a nagyszülők azért mennek, hogy a gyermek egészségéért és szerencséjéért imádkozzanak, és hogy a kami, vagyis az isteni szellemek védelmét kérjék.

Később, 3, 5 és 7 éves korban ismét visszatérnek a szentélybe a shichi-go-san nevű ünnepen. Ez is sintó szertartás, ahol ismételten áldást kérnek a gyermek életére. A gyerekek gyakran tradicionális kimonót viselnek – ez az ünnep egyszerre bensőséges és látványos, a szülők és nagyszülők számára pedig mély érzelmi jelentőséggel bír.

Utazásunk során gyakran távolról pillanthattuk meg ezeket a bensőséges eseményeket.

Felnőtté válás – sintó szentelés és közösségi ünnep

20 éves korban ünneplik a seijin-shiki-t, azaz a felnőtté válás napját. Ez ismét egy sintó eredetű szertartás, amely során a fiatalok ünnepélyes ruhában meglátogatják a helyi szentélyt vagy önkormányzati rendezvényt, ahol megemlékeznek arról, hogy innentől hivatalosan is teljes jogú tagjai a társadalomnak. Itt is gyakran hangzanak el áldások, és a hagyományos tisztító rítusok sem maradnak el.

Házasság – lehet sintó, de néha buddhista is

A japán esküvők gyakran sintó szertartás szerint zajlanak. Egy fehér ruhás kannushi (sintó pap) vezeti az eseményt, a menyasszony gyakran visel fehér kimonót és tsunokakushi-t (egy fejfedőt, amely a „női önfejűséget” rejti el). A pár san-san-kudo ceremónián vesz részt, amely során háromszor három korty szakéval szentesítik az egymás iránti elköteleződésüket.

Ugyanakkor, ha egy pár buddhista templomhoz kötődik, akkor előfordulhat, hogy a szertartás buddhista környezetben zajlik – de ez ritkább.

Halál és gyász – a buddhizmus átvezetése

A halállal kapcsolatos szertartások Japánban szinte kivétel nélkül buddhisták. A legtöbb japán ember temetését buddhista szerzetes vezeti. A halotti szertartás során a szerzetesek szútrákat énekelnek, a hozzátartozók pedig füstölőt gyújtanak, és imádkoznak az elhunyt lelki nyugalmáért.

Ezután következik a hamvasztás, majd a csontok egy része speciális módon elhelyezésre kerül a családi sírban. A temetést gyakran követik hōji-nak nevezett emlékünnepek: például a halál utáni 49. napon, majd évente. Ezek az alkalmak a buddhista újraszületés tanításához kapcsolódnak – a lélek útját kísérik figyelemmel.

Az ősök tisztelete – obon és a két világ találkozása

Minden nyáron, augusztus közepén tartják az Obon ünnepét – ez talán a legszebb példája annak, hogyan fonódik össze a két hagyomány. A családok hazaérkeznek vidékre, meglátogatják az ősök sírját (buddhista szokás), de sokan sintó szentélybe is betérnek ilyenkor. Az otthonokban kis oltárokat készítenek, lámpásokat gyújtanak, és úgy tartják, hogy ezek a napok az elhunyt lelkek hazalátogatásának ideje.

A szertartásokat – nem választani kell, hanem együtt élni velük

Ami nekem, európai szemmel talán a legkülönösebb, az az, hogy Japánban senki sem érzi ellentmondásosnak, hogy egyszerre vesz részt sintó és buddhista szertartásokon. Nem „dönteni” kell, hanem megélni azt, amit az adott életszakasz, élethelyzet megkíván. A sintó az élethez kapcsolódik – a születéshez, az ünnepléshez, az örömhöz. A buddhizmus a halálhoz – és az elengedéshez.

Bár eddig csak olvasmányaimon, filmélményeimen és beszélgetéseken keresztül tapasztaltam meg ezt a világot, érzem, hogy ha egyszer élőben is részese lehetnék ezeknek a szertartásoknak, valami mélyebb összekapcsolódás történne – nemcsak Japánnal, hanem az élettel is.