Ma különleges ebédben volt részünk: épp egy héttel az esküvőnk után beültünk egy japán étterembe, csak ketten, csendben, egyszerűen – mégis ünnepélyesen. Az étel olyan volt, mintha visszarepültünk volna Japánba. És ez nem túlzás.
A tempura roppanós volt, kívül aranyszínű, belül omlós – pont úgy, ahogy azt Japánban megszoktuk. A miso leves mellé reszelt fehér retek és egy kis savanyú retek is érkezett – friss, üde, és pont az a kellemesen pikáns íz, amit a test és a lélek is megköszön. A rizs tökéletesen főtt, minden szem külön, de mégis összeillik. Volt mellé tojás tekercs is – az a puha, édes-sós Tamagoyaki, amit mindig is szerettem –, és egy kis savanyú alga, ami szinte életre kelt a tál szélén.
Ami külön öröm volt számomra: minden apró fogás külön kis tálkában érkezett. Ez is a japán étkezési kultúra része. Ott ugyanis nem szokás „egy nagy tányéron mindent egyszerre” felszolgálni. Az ételek külön kis edényekben érkeznek – ez nemcsak esztétikus, hanem azt is segíti, hogy minden ízt külön is megélhessünk. Egyszerre csipegetnek több fogást – egy kis rizs, egy korty leves, egy falat savanyúság –, így az ízek párbeszédet folytatnak egymással. Nincs sorrend, nincs kötöttség – inkább egyfajta finom egyensúly és tudatosság van minden mozdulatban.
A tálalás is olyan volt, mintha egy tokiói kis vendéglőben ültünk volna. Letisztult, igényes, minden apró részlet a helyén. Az ízek, az illatok, az élmény – mind ismerősek voltak, mégis újak, mert most először voltunk itt „házaspárként”.
Ez az ebéd nem csak egy étkezés volt. Ez egy időutazás volt Japánba, a közös emlékeinkbe, és egy finom, halk ünneplés – annak, hogy most már hivatalosan is összetartozunk.
Az élet megy tovább – de egy-egy ilyen pillanatban meg lehet állni, és csak élvezni azt, ami van. Egy tál rizst. Egy új kezdetet. Egy közös történetet.
