Életem legmeghatározóbb eseményeit két kezemen meg tudom számolni. Most pedig készülök a következő ilyen pillanatra – ami csupán 15 percig tart majd, mégis a szívem egyik legnagyobb fordulópontja lesz: egybekelünk Tomoval.

A mi történetünk azonban nem itt kezdődött, és nem is csak rólunk szól. Legalább 15 évvel ezelőtt indult, amikor a lányaim elkezdtek belemerülni a mangák világába. Akkoriban, anyaként még óvó szívvel, féltem ettől az ismeretlen kultúrától. Attól tartottam, nehogy rossz hatások érjék őket, és bevallom, eleinte ellenállással figyeltem ezt az új szenvedélyt.

De az élet másként akarta. A lányaim egyre mélyebbre ásták magukat a japán nyelv és kultúra világába, egyikük 8 évnyi tanulás után a japán bölcsészkarra is bekerült. Majd hirtelen abbahagyta… és hat hónappal később megérkezett Tomo az életembe.

A találkozásunk sorsszerű volt. Addigra én is sokkal nyitottabbá váltam. Nemcsak a japán gondolkodásmód, hanem a finom érzésvilág is elkezdett beszivárogni a mindennapjaimba. Tomo mellett a hétköznapokban is élem és érzem a japán kultúra jelenlétét – az apró részletekben, a szavak csendjében, az udvariasságban, a jelenlét mélységében.

Ma már tudom: nemcsak új szokásokat tanultam, hanem megtanultam japán szívvel szeretni.

Ez a fajta szeretet más. Nem hangos, nem követelőző, nem a világot akarja lenyűgözni. Inkább csendes, jelenléttel teli, finoman kitartó. És ahogy egyre jobban elmélyülök a japán nyelv és hagyományok világában, úgy változom én is – kívül és belül.

Hamarosan új nevet is felveszek, amely még inkább összefon engem azzal az úttal, amit Tomoval együtt járunk. A 15 perces szertartásunk nem látványos, nem nagy közönség előtt zajlik, de minden rezdülésében ott lesz a múlt, a jelen és a jövő. És ott lesz benne egy szó, ami összefoglal mindent, amit iránta érzek:
aishiteru. 愛してる。

Ez a történet számomra nemcsak a szerelemről szól. Hanem az életről. Az elfogadásról, a változásról, az átalakulásról. Hogy hogyan lehet egy idegen kultúra egyszer csak otthonná válni – és hogyan válik egy ember, akit egykor nem ismertem, a másik felemmé.

És ha valaki ma megkérdezné, mi az, ami igazán számít az életben? Azt mondanám:
Az, ahogyan megtanuljuk egymást szeretni. Szívből. Csendesen. Japán szívvel.Életem legmeghatározóbb eseményeit két kezemen meg tudom számolni. Most pedig készülök a következő ilyen pillanatra – ami csupán 15 percig tart majd, mégis a szívem egyik legnagyobb fordulópontja lesz: egybekelünk Tomóval.

A mi történetünk azonban nem itt kezdődött, és nem is csak rólunk szól. Legalább 15 évvel ezelőtt indult, amikor a lányaim elkezdtek belemerülni a mangák világába. Akkoriban, anyaként még óvó szívvel, féltem ettől az ismeretlen kultúrától. Attól tartottam, nehogy rossz hatások érjék őket, és bevallom, eleinte ellenállással figyeltem ezt az új szenvedélyt.

De az élet másként akarta. A lányaim egyre mélyebbre ásták magukat a japán nyelv és kultúra világába, egyikük 8 évnyi tanulás után a japán bölcsészkarra is bekerült. Majd hirtelen abbahagyta… és hat hónappal később megérkezett Tomó az életembe.

A találkozásunk sorsszerű volt. Addigra én is sokkal nyitottabbá váltam. Nemcsak a japán gondolkodásmód, hanem a finom érzésvilág is elkezdett beszivárogni a mindennapjaimba. Tomó mellett a hétköznapokban is élem és érzem a japán kultúra jelenlétét – az apró részletekben, a szavak csendjében, az udvariasságban, a jelenlét mélységében.

Ma már tudom: nemcsak új szokásokat tanultam, hanem megtanultam japán szívvel szeretni.

Ez a fajta szeretet más. Nem hangos, nem követelőző, nem a világot akarja lenyűgözni. Inkább csendes, jelenléttel teli, finoman kitartó. És ahogy egyre jobban elmélyülök a japán nyelv és hagyományok világában, úgy változom én is – kívül és belül.

Hamarosan új nevet is felveszek, amely még inkább összefon engem azzal az úttal, amit Tomóval együtt járunk. A 15 perces szertartásunk nem látványos, nem nagy közönség előtt zajlik, de minden rezdülésében ott lesz a múlt, a jelen és a jövő. És ott lesz benne egy szó, ami összefoglal mindent, amit iránta érzek:
aishiteru. 愛してる。

Ez a történet számomra nemcsak a szerelemről szól. Hanem az életről. Az elfogadásról, a változásról, az átalakulásról. Hogy hogyan lehet egy idegen kultúra egyszer csak otthonná válni – és hogyan válik egy ember, akit egykor nem ismertem, a másik felemmé.

És ha valaki ma megkérdezné, mi az, ami igazán számít az életben? Azt mondanám:
Az, ahogyan megtanuljuk egymást szeretni. Szívből. Csendesen. Japán szívvel.