A második reggeli is tartogatott meglepetéseket – pedig még az első nap babos kalandjából sem tértem teljesen magamhoz. Az a bizonyos ragacsos, mézes-furcsa ízű bab, amit mindenki olyan természetességgel evett, számomra inkább egy különös, „lábszagú pókhálós” emlék maradt… még fél nap után is ott motoszkált az ízlelőbimbóimon. De hát új kultúra, új ízek – próbálok nyitottan állni mindenhez.
Aztán jött a második reggeli.
És vele együtt… a szilva.
Egész reggel azt hallgattam, hogy a „szilva így finom”, „a szilvát úgy szokás enni”, és bár sejtettem, hogy nem pont olyan, mint amit otthon megszoktam, kíváncsi voltam. Gondoltam, hagyom a végére, olyan szép kis szem volt – mit árthat?
Hát… amikor egészben bekaptam, Tomo rögtön felszisszent:
„Jaj, azt nem szabadott volna így!”
És igaza volt. Egy pillanat alatt olyan vadul savanyú íz robbant a számban, hogy könnybe lábadt a szemem. Nem túlzok: csorogtak a könnyeim, levegőt is alig kaptam. Kértem Tomót, hogy gyorsan hozzon vizet – mert úgy éreztem, soha nem fog elmúlni az az érzés.
Közben Anyuka kedves mosollyal megnyugtatott, hogy „ez nagyon egészséges!” – és hidd el, el is hiszem neki. Csak… talán nem pont egyben kellett volna megenni.
A tanulság? Kérdezni nem szégyen. Sőt, érdemes!
Japánban minden étel kis titkot rejt, és ez az egészben a legszebb. De fontos, hogy mindig merjünk kérdezni:
– Ez ehető így, vagy van valami külön módja?
– Édességnek tűnik, de vajon tényleg az?
– Kell hozzá valamit inni, vagy külön enni?
Ezek az apró kulturális különbségek pont attól teszik izgalmassá az utazást. És igen, néha fuldoklunk egy savanyú szilvától, de utána már egy kicsit jobban értjük a helyiek finomságait is.
A legszebb az egészben, hogy Tomo minden egyes ilyen helyzetnél mindig velem van, hozza a vizet, magyaráz, és együtt nevetünk rajta utólag. Együtt tanuljuk meg, mi micsoda, és hogyan lesz belőle élmény.
