A kis jégverem – így hívjuk szeretettel a szobánkat itt Japánban. Egy hagyományos, régi stílusú ház emeleti kis helyisége, tele titokzatos tárgyakkal és apró csodákkal. Néha csak ülök a padlón, és nézem a falon függő díszeket, faragott szobrocskákat, régi textileket. Azt hiszem, sok köztük sinto jelkép, de nem mindig tudom megkülönböztetni őket a puszta művészeti tárgyaktól. Tegnap meg is kérdeztem anyukát (a párom édesanyját), de bevallom, már a fordításnál elvesztem. Néha jobb, ha elengedem azt a belső kényszert, hogy mindent meg kell értenem. Itt Japánban úgy érzem, ez az egyik legfontosabb lecke.
Közben a derekunk is tanul – konkrétan tanul túlélni. Az utóbbi két éjszaka úgy fájt, mintha egy jégtáblán aludtunk volna. A házban ugyanis csak egyetlen szobát fűtenek: az amerikaikonyhás nappalit. A mi kis szobánknak esélye sincs felmelegedni, különösen úgy, hogy amikor résre hagyjuk az ajtót, hátha egy kis meleg odaszökik, anyuka gyorsan elhúzza azt a kis faajtót. Gondolom, nehogy a hideg beáramoljon a nappaliba. Így hát kaptunk még egy plusz réteget az ágy alá – és tanuljuk, hogyan lehet egy jeges szobában is jól aludni.
A nappaliból egy fa lépcső vezet felfelé hozzánk. Néha olyan érzés, mintha a szobánk egy színpad lenne, mi pedig minden éjszaka fellépnénk a túlélés színházában. Óvatosan kell közlekedni, mert a sötétben a különböző szintek miatt könnyen félre lehet bukdácsolni – egyszer majdnem leléptem a semmibe, csak a papucsom mentett meg.
Az itteni házak amúgy is nagyon hasonlóak: keskenyek, és két-három szintesek, fából és sok kis ajtóval, amit az ember sosem tud elsőre hova vezet. Az első napokban órákig azt hittem, hogy egy előszobában járkálok fel-alá – kiderült, hogy a fürdőszoba egy része volt. Még mindig szoknom kell, hogy ki mikor megy be a fürdő egyes részeibe, mert olyan, mintha egy mini lakás lenne a lakáson belül.
Minden nap újabb apróságokat fedezek fel – nem csak a házról, hanem önmagamról is. Talán épp ez az, amit itt Japánban tanulok: hogyan lehet élni úgy megélni a pillanatokat harmóniában, hogy nem értünk mindent, de közben mégis meg tudjuk élni a pillanat szépségét.
