A vacsorahelyszínünk valóságos időutazás volt a tradicionális Japán világába. Ez az étterem a város külvárosában bújt meg, egy olyan környéken, ahol egyáltalán nem találkozni turistákkal – pláne nem, nem ázsiai látogatókkal. ezért vagyunk az egész helynek különleges, helyi hangulata volt, mintha egy kicsit bepillantást nyerhettünk volna a mindennapi japán életbe.
Már a bejáratnál megálltam csodálni a kis lelógó függönyöket, amelyeket „noren”-nek hívnak. Ezek nemcsak dekorációk, hanem fontos szerepük van az illemben és a hely szellemiségében. Ha lesz időm, egyszer biztosan megkérdezem, hogyan kell őket helyesen használni – úgy sejtem, ebben is biztos van egy kis rejtett szabály.
Ahogy beléptünk, apuka illedelmesen előreengedett. Ez meglepett, mert otthon én mentem volna leghátul, hogy mindenkinek legyen ideje belépni. Itt azonban anyuka ment elöl, én pedig követtem őket, valahol próbáltam követni az eseményeket.
A fotózás is etikett kérdése
Japánban mindig megdöbbent, milyen figyelmesek és tiszteletteljesek a vendéglátók. A fotózáshoz külön engedélyt kellett kérni az étterem személyzetétől. Mikor beleegyeztek, szinte eltűntek, hogy semmiképp se kerüljenek a képre. Ez a figyelmesség egyszerre volt lenyűgöző és megható. Azt mondták, hogy egy vendéget sem fotózhatok le.
A sör mellé nem mogyoró jár
A vacsorát sörrel kezdték, de itt nem várjunk mogyorót vagy chips-et hozzá! Ehelyett egy kis tál csípős tintahalas előételt kaptunk, amit Japánban „otsumami”-nak hívnak, és amit csak az alkohol mellett kínálnak. Én ugyan nem vagyok nagy alkoholfogyasztó, de kíváncsiságból megkóstoltam a helyi sört és a forró szakét. Végül maradtam az örök klasszikusnál, az „ocha”-nál, vagyis a zöld teánál, ami Japánban mindenhol alap.
Tatami, cipő és a „lábtér” rejtelmei
A vacsoránkat egy tatamival borított koshitsu szobában töltöttük, ahol az asztal alatt volt egy kis árok a lábaknak. Ez elképesztően kényelmes, hiszen nem kell magadat összekuporítanod, mint a hagyományos tatamis helyeken. A cipőt természetesen le kell venni, még mindig belépnél a szobába, és itt mindig elgondolkodtam, vajon mi a helyes módja az elhelyezésének. Bárhogy is próbálkozom, valahogy mindig igazgatják a cipőmet. Talán egyszer rájövök, mit csinálok rosszul, addig viszont mosolyogva veszem tudomásul, hogy van még mit tanulnom.
Turisták nélküli autentikus hangulat
A külvárosi környezet különleges varázst adott az egész estének. Nem voltak turisták, nem volt tömeg – csak a helyiek csendes jelenléte. Itt senki sem kapkod, az étkezésnek szinte szertartásos jellege van. Éreztem, hogy egy olyan helyen vagyok, amit nem a turisták kedvéért tartanak fenn, hanem azokért, akik igazán értékelik a japán gasztronómia és kultúra egyszerű, de nagyszerű részleteit. Lehet, hogy ez az én furcsaságomnak tudható be, de lenyűgöz, ahogy a család kiváncsian várja minden reakciómat, és rezdülésemet. Mondjuk nem tartom magamat feketeövesnek a japán gasztronómia világában, de Tomótól már négy éve kapom az információkat az étkezési tudnivalókról.
Egy autentikus este emlékei
Az este egyszerre volt izgalmas és tanulságos. Minden apró részlet – a noren függönyök, a cipőlevétel szertartása, a személyzet kedvessége és az új ízek felfedezése – közelebb hozta a Japánt. Ez a vacsora nemcsak egy étkezés volt, hanem egy kis bepillantás egy olyan világba, ahol minden apróságnak megvan a maga helye és szükségessége.
Most már tudom, miért mondják, hogy egy igazi japán vacsora több, mint pusztán egy jó étel. Ez egy élmény, amit érdemes szívből megélni és élvezni.
És tudjátok mit, ahogy ott ültem a családi körben, azt éreztem, hogy ide tartozom, ehhez az országhoz, ehhez a családhoz, a páromhoz. Semmi olyan érzés nem volt bennem, hogy én külföldi vagyok, én idegen vagyok, még azt sem éreztem, hogy én nem vagyok ázsiai. Érdekes ezeket a pillanatokat megélni, pláne úgy, hogy ez még csak a második napunk volt Japánban.
